Kocsis Sándor egyszer egy italozás miatt kimaradt a válogatottból, pedagógiai okokból. Aznap a B-válogatottban szerepelt (volt ilyen), és rúgott öt gólt, Sebes Gusztáv, a kapitány sietve visszarakta a legjobbak közé. Czibor Zoltán házi őrizete, politikai ügye miatt nem játszhatott egy ideig a nemzeti csapatban, ám egy bajnokin kint volt a kapitány, s Czibor, aki történetesen négy gólt lőtt azon a meccsen, minden gólja után odament a díszpáholy elé, és pukedlizett, meghajolt Sebes felé, a szurkolók mulatságára. Az edzőt végül leváltották, Czibor pedig moszkvai győztes góllal tért vissza válogatottba.
Amióta Erwin Koeman meghozta karakánnak álcázott, valójában kicsinyes döntését, amely szerint Gera Zoltánnak, a korábbi csapatkapitánynak nincs helye a csapatban, hétről hétre egyre világosabb, hogy milyen ostobaságot cselekedett. Most, amikor a Fulham a negyeddöntőben, Gera pedig már öt gólnál jár az Európa Ligában, és csapata az ő két góljával (is) verte ki a Juventust a sorozatból, kezd egyre kellemetlenebb lenni a holland nemzetiségű magyar kapitány helyzete.
A meccs fordulópontja amúgy az volt, amikor Fabio Cannavarót kiállították Geráról, akit képtelen volt szabályosan feltartóztatni az aranylabdás olasz védő (nincs szerencséje Zolival: a budapesti magyar-olaszon is alaposan túljárt az eszén a magyar játékos). Gera–Cannavaro 2-0. Gera–Juventus 4–1.
Cannavaro kiállítása 0:42-nél
Gera becsapja Cannavarót a magyar-olaszon
És Gera–Koeman sok–kevés.
Vagy Önök még mindig a kapitánynak adnak igazat?
Szöllősi György
Meglehetősen éles a kontraszt a Telkiben rendezett MLSZ-közgyűlésen elhangzott dicshimnuszok és az NSO olvasói hozzászólásai között Kisteleki István elnöki korszakának megítélését illetően.
Telkit hatalmas drapériák borították el „2009, a siker éve” feliratokkal, s megérkezésemkor éppen a „We are the champions” tombolt a hangszórókból, amíg az U20-as válogatott dicsőséges pillanatait élvezhették újra és újra lassítva a jelenlévő küldöttek és újságírók (ha már „We are the bronze medalists” című nótát nem találtak). A marketing mai eszközeivel sikerült olyan hangulatot teremteni, hogy már csak a 150x60 méteres „Éljen a megbonthatatlan szovjet–magyar barátság!” feliratot kerestük.
Most akkor sikeres volt a Kisteleki-éra vagy sem? Egyáltalán: miért beszélünk múlt időben? Pontosan ott tartunk, ahol négy esztendeje: a Helmeczy László vezette ad-hoc bizottság átmenetileg irányít és elnököt keres. Közben ügyvezető alelnökként Nemes Ferenc lett a szövetség főnöke. Ez nemcsak azt jelenti, hogy olyan sportvezető, aki négy év alatt egyszer sem mondott ellent Kistelekinek (a megválasztását megelőző korteskedésben viszont főszerepet játszott), hanem azt is, hogy – hm… hogy is fogalmazzunk – futballszövetségünk jelenlegi első emberének nemzetközi versenyképessége közelíti a kedves emlékezetű Kovács Attiláét… Ahogyan ő maga önkritikusan fogalmazott az MTI szerint: „erre a posztra nyelveket beszélő vezető szükséges, márpedig ő nem ilyen”. (Ehhez képest Kisteleki István négy éven át töltötte be a posztot, mindegy…)
Egyetlen szót sem lehet hallani arról, hogy az elnökség lemondani készülne, ami egyszerűen annyit jelent, hogy ezeknek az embereknek (akik többek között Erwin Koeman szerződésének meghosszabbításában is a volt elnök cinkosai) eszük ágában sincs lemondani. Természetesen azért nem, mert tudják, hogy nagy részük alkalmatlan a tisztségre, amit betölt, és fél attól, hogy nem választanák újjá (arról persze nem ők tehetnek, hogy az elnökség mint olyan, jelenlegi formájában szervezetileg teljesen fölösleges konc a szövetség nyakán, hiszen a döntéshozatalt lassítja, érdemi munkát nem végez, de elég sok pénzbe kerül már csak a gesztusként osztogatott utazások révén is).
A következő egy évben tehát, amíg ennek az elnökségnek a mandátuma le nem jár, csakis az történhet a szövetségben, amit Kisteleki akar, aki esetleg nem lett volna lojális hozzá a tizennégy tagból, az a két vezető (Kovács Péter és Jámbor János) már lemondott, s helyettük is csak két új ember juthatott be (Tarsoly Csaba, Garancsi István) a testületbe, szemben a kompromittálódott tizenhárommal.
A Kistelekire nézve kivétel nélkül negatív olvasói hozzáállások közül még az volt a legkedvesebb, amelyik feljajdult, hogy „Kit fogunk most szidni?!”, de akadt olyan is, amely szerint a süllyedő hajóról a kapitány utoljára szokott távozni, s hogy elsőként kik menekülnek, azt nem idézném.
A színjáték második felvonása tehát lezajlott (az első az öntömjénező, lemondást előrevetítő sajtótájékoztató volt decemberben), s miközben a FIFA és az UEFA udvarias szónokai minden dicséretet elmondtak, amelyeket Kisteleki stábja előzőleg tollba mondott nekik, arról szemlátomást elfelejtették őket tájékoztatni, hogy húsz évvel ezelőttről felbugyogó, szörnyű bundavádak kereszttüzébe is került az MLSZ-elnök a lemondását megelőző hetekben.
A játékvezetők nevében azért ajándékkal köszönte meg Gaál Gyöngyi és ifjabb Vad István az elnök fáradozásait, s kézenfekvőnek tűnt, hogy most a telki úttörőcsapat legjobb tanulói következnek, hogy virágcsokor átnyújtásával fejezzék ki hálájukat a magyar sport nagy barátjának.
Felvezetésképpen csaknem két órán át méltatta saját magát az MLSZ elnöke és elnöksége, és a vezetők kitüntetéseket is átadtak, többek között korábban éppen általuk ellehetetlenített edzőknek, mint Both Józsefnek és Sisa Tibornak. De ha már mindenkit kitüntettek, akinek a kezéből korábban erőszakkal kivették a sikeres 1989-es generációt, akkor érthetetlen, hogy miért nem volt itt Wilco van Buuren, hiszen talán éppen az ő kemény edzései kellettek csak igazán a vb-bronzhoz…
A Kisteleki-dicsérő cirádákat mindenki jól betanulta, azt viszont nem tudta az esemény tolmácsa, hogy ki volt Barcs Sándor, mert amikor Joseph Mifsud, az UEFA (magyar közgyűlésekre járó máltai) képviselője méltatta a januárban elhunyt egykori magyar UEFA-elnököt, Barcsot, akkor a fordító sok szeretettel és nagy tisztelettel köszöntötte őt is a jelenlévők között Michel Platini nevében…
A búcsúparti tehát meglehetősen ízléstelenre sikeredett, és bár az MLSZ kétségkívül nagy erőket mozgósító kommunikációja igyekszik a kétes értékű pozitívumok sulykolásával túlharsogni a fájdalmas kudarcokat, mégis csak úgy marad majd meg a magyar futball történetében a Kisteleki-korszak, amikor
– igazságtalanul kizárták a Fradit az NB I-ből
– 0, azaz nulla szavazatot kapott az UEFA végrehajtó bizottságától a magyar Eb-pályázat
– megszüntette a Bozsik-programot, évekre visszavetve a magyar utánpótlást
– az elnökség az utódait roppant nehéz helyzetbe hozta a hatalmas hitel felvételével és a profitot termelni aligha képes, nem kellően végiggondolt, és rettentő drága telki központ megépítésével
– a válogatott minden valamirevaló tétmeccsét elveszítette, miközben három szövetségi kapitány és nyolc főtitkár váltotta egymást a szövetségben
– Erwin Koeman, minden idők legdrágább magyar kapitánya semmivel sem ért el jobb eredményt, mint magyar elődei közül bárki, sőt a többség eredményeit sikerült alulmúlnia
– Gera Zoltánt, az utóbbi tíz év legjobb magyar játékosát sikerült elmarni a nemzeti csapat közeléből, talán örökre
– az utóbbi húsz év legnagyobb, ma még beláthatatlan büntetőjogi és erkölcsi következményekkel járó bundabotránya robbant ki a magyar futballban
– mivel az MLSZ-elnök nem akarta, hogy „elhomályosítsák” jelenlétét, személyesen döntött úgy, hogy az első FIFA Puskás-díj átadására a lefoglalt szobákra és repülőjegyekre fittyet hányva, nem hívja meg Grosics Gyulát és Buzánszky Jenőt, annál inkább meghívja viszont Bajnai Gordont és családját, munkatársait, barátait.
Szomorú mérleg, főleg ahhoz képest, hogy „2009, a siker éve”. Érdekes, a legnagyobb sikert, a DVSC – amúgy igen szerényre sikerült – BL-szereplését már nem írták ki a felsorolásban, talán azért, mert Kisteleki Istvánnak a debreceniek megüzenték, hogy ha már négy bajnoki címük ellenére egyszer sem talált módot arra, hogy személyesen ő adja át az aranyérmeket a lokistáknak, akkor a BL-szereplés kapcsán se dörgölőzzön hozzájuk.
Igen fura egyébként, hogy a közgyűlést a sportvezetők számára egyedül alkalmatlan időben: a bajnoki és edzőmeccsek többsége közben, szombaton rendezték meg, de ez már csak apró bosszúság volt az egész hazug, erőltetett, ripacskodó hacacáré közepette.
Az élmények hatása alatt javasoljuk ugyanakkor Telki önkormányzatának, hogy a nagy sportvezető távozása alkalmából, munkássága iránti nagyrabecsülése jeléül kezdeményezzen helyi népszavazást, és változtassa meg a település nevét Kistelkire.
Szöllősi György
Kisteleki István állítólag arról beszélt az MLSZ elnökségi tagjainak, hogy ő és csapata annyira jól dolgozott, hogy amennyiben az elnökség munkájáról készült beszámolóját nem fogadná el a közgyűlés, akkor bizony ő mégsem fog lemondani.
Fonák hozzáállás ez, hiszen úgy volna normális, hogy éppen akkor mond le egy vezető, ha az őt megválasztó testület nem fogadja el a munkáját. Kisteleki Istvánnál azonban mást jelentenek a szavak, mint amit a többség ért rajtuk. Amikor azt mondta, nyilatkozta, harsogta, hogy „Nem akarok MLSZ-elnök lenni”, az az ő szótárában valójában annyit jelentett, hogy remeg az elnöki székért.
Amikor Gera Zoltánnak azt mondta, hogy megérti az elkeseredettségét, amiért Koeman szórakozik vele, akkor közben alighanem arra gondolt: ki kell innen rúgni ezt a fegyelmezetlent. Amikor a játékvezetők küldöttségének a szavát adta, hogy elnökké választása után Juhos Attilát kéri majd fel JB-elnöknek, akkor adott szón azt értette, hogy ő majd inkább Vágner Lászlót teszi a bírók főnökévé.
Amikor különböző sportvezetőknek megígérte, hogy abbahagyja a demagóg kampányát, és nem fog össze Gyárfás Tamással meg másokkal Bozóky Imre leváltása érdekében, akkor ő úgy értelmezte az ígéretet, hogy dehogyisnem. Amikor fennhéjázva arról nyilatkozott, hogy ő biztos a 2012-es Eb-rendezés megszerzésében, akkor azt úgy kellett volna értenünk, hogy a pályázatunk fabatkát sem ér, egyetlen UEFA-vezető sem tartja majd a szavazatára érdemesnek az izzadtságszagú, hiteltelen magyar-horvát kínlódást.
Amikor Kisteleki István minden bizalmát Várhidi Péterbe helyezte, mondván, a fiataloké a jövő, és végre eredménykényszer nélkül hagyni kell egy új nemzedéket felépíteni a kapitánynak négy-öt év alatt, akkor ő valójában úgy gondolkodott, hogy megverheti Várhidi a fiataljaival akár a világbajnokot is (megtette), az első kudarcoknál mehet, amerre lát.
Amikor azt mondta, hogy Lothar Matthäus túl sok pénzt keres, és az ő eredményeit egy magyar edző is elérte volna, akkor ő azt úgy értelmezte, hogy ha az általa hozott külföldi edző lesz ugyanolyan eredménytelen, ugyanolyan sok pénzért, annak illik meghosszabbítani a szerződését, hadd nyögje a havi tízmilliós fizetést is a leendő utódja a Telki edzőközpont évtizedes, ugyancsak havi tízmilliós nagyságrendű adósságterhe mellett.
Kisteleki István az MLSZ ötven-hatvan fős apparátusából mára két-három ember kivételével mindenkit lecserélt, a főtitkárait néhány havonta váltogatta, beteges bizalmatlanságról árulkodva. A szakmai irányítást kitépte a Bozsik-programot létrehozó és a korosztályos válogatottak ügyét új alapokra helyező Mezey-Both-Nyilasi trió kezéből, mert úgy vélte, hogy Bicskei Bertalan lesz itt a megfelelő szakmai főnök. Both és Bicskei is súlyos beteg lett, végül mégis menniük kellett a szövetségből, mert Kisteleki immár úgy vélekedett, hogy egy Jámbor László nevű kosáredzőnek kell meghatároznia a magyar futball új irányát, hogy aztán az elnök őt is megalázza, és útilaput kössön a talpára.
Kisteleki István – noha évek óta tudott arról, hogy a magyar futball tele van bundagyanús meccsekkel – csak akkor lett a bunda elleni harc engesztelhetetlen harcosa, amikor az UEFA letett egy listát a manipulált magyar vonatkozású meccsekről. Amikor pedig azt állította határozottan, hogy számára mindig is a fair play volt a legfontosabb, az annyit jelent, hogy egykori sporttársai névvel vállalt nyilatkozatai szerint főszerepet játszott bizonyos bundaügyekben a hetvenes-nyolcvanas években edzőként, játékosként.
Amikor arról beszélt büszkén, hogy „létrehoztuk” a FIFA Puskás-díjat, akkor talán közben a valóság is az eszébe jutott: ő maga egy szalmaszálat sem tett keresztbe az ügy érdekében, éppen csak nem akadályozta meg.
Amikor az előző elnökválasztási procedúrában azt javasolta Pellady Péternek, hogy mindketten lépjenek vissza a választástól, és akkor tiszta lappal lehet majd új elnököt választani, akkor magában már mosolygott: dehogyis lép ő vissza…
Így hát most, amikor bejelentette, hogy önként távozik a futballszövetség éléről, szinte biztosra vehető, hogy se nem önként, se nem távozik. Azóta is jön-megy, tárgyal, szerződést köt, utazik, egyeztet és például politikai alapon tisztogat a szövetségben: azért a teljesen ártatlan e-mailért, amelyben az MLSZ csatlakozási szándékát fejezte ki a Nemzeti Sport sportbarát akciójához, két embernek kellett repülnie. Azt mondják azért, mert a miniszterelnök lenni szintén nem akaró miniszterelnök nem ilyen hálát várt az addig kedvesen együttműködő MLSZ-es (üzleti) partnerektől.
Kisteleki István, miután megtartotta a történelem első MLSZ-elnöki sajtótájékoztatót, amelyen a sajtó nem kérdezhetett, és édesbús önsajnálatával mindenkit elaltatott, egyáltalán nem úgy viselkedik, mint aki távozni akar. Soha még ilyen intenzíven nem dolgozott, minden cselekedete arra utal, hogy vagy hivatalos elnökként, vagy a háttérből, de továbbra is ő és a mögötte álló politikai-gazdasági csapat akarja irányítani az MLSZ-t.
Nem csak a semmit sem teljesítő szövetségi kapitány szerződését hosszabbították meg bicskanyitogató módon, de folyamatosan tárgyalnak már a Kisteleki lemondását követő időszak ügyeiről, személyi döntéseket hoznak, tévés szerződést kötnek, és ezek mögött a lépések mögött mind a régi, elvileg már két hónapja leköszönt elnököt kell sejtenünk.
Amikor tehát együttérző kollégáim nyugtatgatnak a szörnyű jelentésű, képletes közhellyel: „nem szabad belerúgni a döglött oroszlánba”, akkor fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az az oroszlán bizony csak színleli, hogy elpusztult. S a következő pillanatban félelmetesebb lehet, mint valaha.
Szöllősi György
Erwin Koeman a neki oly otthonos Philips-stadionba szívesen megy meccset nézni (hála Dzsudzsák Balázsnak is!), a Videoton-stadionba kevésbé. Persze elmúlt már az az idő, amikor a Videoton tévé és a Videoton foci jobb volt, mint a Philips, de hátha visszajön még…
Dzsudzsák pozitív hős lehetett volna a kapitány által is megtekintett El-mérkőzésen, hiszen megpattanó, de így is csodaszép szabadrúgása révén már-már továbbjuttatta csapatát a Hamburg ellen, aztán váratlanul igen nehéz helyzetbe hozta magát azzal, hogy piros lapot kapott. Nagyon nagy kár érte, de remélhetőleg Balázs lendülete és önbizalma nem törik meg. (Az NSO-n belinkelt lengyel közvetítésben hallani, hogy „a magyar Roberto Carlosnak" nevezi őt a riporter már akkor, amikor még csak nekikészül a szabadrúgásnak, az pedig igazán szórakoztató, ahogy a gól után üvölt: „Balázsá Dudzsáká!")
Csak sárga lapot kapott viszont Gera Zoltán, akinek ugyanakkor nagy-nagy piros pont jár: mindkét meccset csaknem végigjátszva, a párharc első gólját szerezve a főszereplők egyike volt a Fulham bravúrjában: a Roy Hodgson keze alatt egyre nagyobb sikerekig jutó angol csapat búcsúztatta az esélyesebbnek tartott ukrán címvédőt, a Sahtar Donecket az Európa-ligában, s ehhez némi szerencse mellett a fegyelmezett, taktikus játék kellett. Ezt úgy, hogy a menedzser kerek perec kijelentette: a bajnokság és a kupa fontosabb, mint az Európa-liga. Mi lenne, ha az is fontos lenne? Geráék most a legjobb 16 között vannak (az eddig versenyben lévő magyarok közül ezt most már csak a Bilbao ellen szintén gólt szerző Juhász Roland mondhatja el magáról, illetve csapatáról, az Anderlechtről), s ki tudja, hol a végállomás a Fulham számára?
Vajon Erwin Koeman megnézi-e Gerát a következő fordulóban? Azért, hogy végre észrevegye, belássa, egyelőre nem talál nála jobb, mentálisan erősebb, pozitívabb hozzáállású, hasznosabban játszó magyar futballistát?
Vagy feláldozunk még egy selejtezőciklust a holland kishitű, fantáziátlan taktikája kedvéért? Egyáltalán: ha Kisteleki feladta a küzdelmet (noha a maga területén sikeresebb volt, mint Koeman), akkor a szövetségi kapitány miért ragaszkodik az állásához?
Gera amúgy három gólnál tart ebben az El-sorozatban, ilyesmit a magyar légiósok közül szerintem utoljára Kiprich József ért el a Feyenoordnál. Gondolom, őt csak (el)ismeri Koeman, hiszen jó néhányszor bolonddá tette a holland bajnokságban a PSV-védelmet, amelynek ő oszlopos tagja volt… Sőt: miért nem például Kiprich a szövetségi kapitány, ha már egyszer játékosnak és edzőnek is sikeresebb volt eddig, mint hivatalban lévő kollégája?
Szöllősi György
„Találkozunk a következő magyar rendezésű futsal Eb-n!” – búcsúzott el tőlem egyik napilapos kollégám a magyar–cseh meccs után.
Hát igen. Valószínűleg sokáig ez a két Eb-meccs lesz a magyar futsalsport csúcsa: két nagyjából telt ház a Papp László Arénában és sok-sok tévénéző. Nagy kár, hogy válogatottunk nem tudott élni az Eb-t övező érdeklődésben rejlő lehetőségekkel, és nem szerettette meg a magyarokkal ezt a játékot. De legyünk igazságosak: a csehek elleni meccs első félidejében ragyogó dolgokat is csináltak a mieink, még ha mindezt feledteti is az a borzalmas szerencsétlenkedés, amit az utolsó percekben láttunk.
Miközben a futsalos öntudat minduntalan azt harsogja, hogy ez a játék nem az a játék, teljesen más sportágról van szó, azért mégiscsak a nagypályán világhírűvé lett Christian Karembeut hozta az UEFA Pestre a futsalt népszerűsítendő, a csehek edzője pedig nem átallotta azt mondani a magyarok elleni győzelmet követő sajtótájékoztatón, hogy „na, ezért szeretjük a futballt”.
Oké, a futballt tényleg szeretjük, de akkor mit keresünk mi itt? És a Nemzeti Sport tudósítója, a korábbi ötvenszeres (nagypályás) válogatott Bognár György is úgy fogalmazott, hogy „jó foci volt”, és a vereséget leszámítva nagyon örül annak, amit látott. Magyarul: a futsal akkor kezd élvezetes lenni, amikor felfedezzük benne a focira hasonlító elemeket, lásd a tényleg szép magyar gólokat az első félidőben. Hogy melyiket ki rúgta, azt csak elvétve tudom, mert a hangosbemondó érthetetlenül üvöltötte, a meccs összeállítását pedig nem kaptam meg, csak a délután Debrecenben zajló ukrán–olasz találkozó lapját osztották ki a sajtóhelyen – rejtély, hogy miért.
Ami a pogácsát illeti… (Hiszen nyilvánvaló, hogy Önök várnak tőlem ezen a téren is egy kis beszámolót). Örömmel jelentem, hogy a magyar helyszínhez méltó módon nagy kosár, soha ki nem fogyó pogácsával készültek a szervezők a sajtószobában, ami többféle volt és egészen ízletes. Kár, hogy az egyik önkéntes szerint kétnapos, a másik szerint meg már a vb-t is megjárta. Ez utóbbi nyilvánvaló túlzás, annyira nem volt száraz. És az UEFA szerencsésen ötvözte a magyar hagyományokat (pogi) a hagyományos szponzorsörrel. Az önkéntesek között pedig egyértelműen szebb lányok vannak, mint bármely UEFA-rendezvényen, másutt Európában.
A meccsre visszatérve… Évek óta hallgatom a futsal szerelmeseitől, hogy ebben a sportágban minden precízen megtervezett, gépezetként működik a csapat, minden szituációban előre begyakorolt elemekre épül a játék. Ehhez képest azt láttuk, hogy miután látszólag zsebben volt a meccs, és a csehek kényszerből lehozták a kapust, mi úgy játszottunk fél órán át, hogy üres volt az ellenfél kapuja, mégis csak egy gólt tudtunk rúgni ebben az elvileg előnyös helyzetben, amikor az ellenfélnek már csak az elkeseredett kockáztatás maradt. Azért mondom, hogy előnyös, mert amikor az utolsó két percben mi is hasonló lépésre kényszerültünk, kétszer emelt majdnem az üres kapuba a csehek kapusa (elképesztő mázlink volt, mert mindkétszer a keresztlécet találta el – ahogyan nekik akkor volt mázlijuk, amikor nem adták meg a mi szabályos gólunkat).
Azt állítom tehát, hogy az összeomlásban nem szakmai-taktikai okokat kell keresni, ez egyszerű lélektan, amit már számos esetben figyelhettünk meg magyar csapatok esetében: amint elhisszük, hogy nyertünk, már menthetetlenül ki is kaptunk. A csapat leáll, majd az ellenfél lábra kapásától pánikba esik, és nincs többé visszaút. Persze, biztosan lehet erre is készülni, de úgy látszik, hogy a programfüzet szerint olyannyira hasznos dél-amerikai és afrikai edzőtáborban nem erre készült a csapatunk. A játékosok most megint azzal jönnek, hogy „mi, kérem csak amatőrök vagyunk”, amit mondhatnának, ha elvertek volna minket hat nullra, de az első félidei játék után egyértelmű, hogy nem lett volna szabad kikapnunk a csehektől. Előzőleg ráadásul azt olvashattuk, hogy a két csapat nagyjából egyenlő erőt képvisel, utólag hogy lett ebből az, hogy ők profik, mi meg amatőrök vagyunk? Hogy mást ne mondjak, amikor 5-4-nél visszajöttünk a meccsbe, és már csak negyven másodperc volt hátra, bizonyosan lehetett volna addig szabálytalankodni, tördelni a játékot, amíg csak véget nem ér valahogy a mérkőzés. Legalábbis ilyet is mondtak a hozzáértők a meccs után, meg olyat is, hogy az edzőnek lépnie kellett volna ahelyett, hogy végignézi, miként szedik össze magukat és kerekednek fölénk a csehek. (Sok okos elemzést hallottam az éjszaka folyamán a menő óbudai szórakozóhelyen, ahol az UEFA és a magyar rendezők számos képviselője bulizott, és ott volt Karembeu, sőt a nagypályás foci egyik külföldön játszó magyar sztárja, Dzsudzsák Balázs is, aki kinti csapattársaival együtt a jutalomba kapott szabadnapját töltötte Budapesten a magyar lányok nagy boldogságára, mert hát, fájdalom, ők is – a lányok – a nagypályás profikat részesítik előnyben, egyelőre… Persze, most még a helyesírás-értékelő program sem ismeri fel a futsal szót, és pirossal aláhúzza.)
Érthető különben, hogy Kozma Mihály alig tudott megszólalni a sajtótájékoztatón. Ő, aki sok bravúrt vitt már véghez ezzel a csapattal, és nagy, telt házas csatákat nyert például a Székelyudvarhely edzőjeként is a román bajnokságban, most, pályafutása talán legfontosabb meccsén ilyen szörnyű dráma áldozatául esett. Debreceniként évek óta arra készült, hogy Eb-mérkőzésen lépjen fel a városában a magyar válogatottal, de ez, sajnos, már nem jöhet össze neki.
Hacsak nem rendezünk hamarosan megint futsal Eb-t. De hát miért rendeznénk, amikor a magyar válogatotton kívül senkire sem különösebben kíváncsi a közönség, esetleg a döntőn lehet még telt ház.
A futsalsport csehországi társadalmi presztízséről árulkodik egyébként, hogy a magyarok bravúros legyőzése után egyetlenegy cseh újságíró sem (!) ült be az edzők sajtótájékoztatójára, a beszélgetés magyarul és angolul zajlott, cseh kérdés és válasz nem hangzott el.
A cseheknek persze olyan jégkorong- és futballcsapatuk van, hogy nincsenek rászorulva az efféle sikerekre, de nekünk nagy szám, hogy ott lehettünk egy ilyen Eb-n, még ha a rendező jogán is. Tényleg nagy kár, hogy nem tudtuk bebizonyítani a jelenlétünk jogosságát, és tudom, hogy nagyon sokan nagyon sokat dolgoztak azért, hogy futsal Eb legyen Magyarországon. Az ő munkájukért feltétlen köszönet jár, de abban biztos vagyok, hogy vannak olyanok is, akik sok mindent elmulasztottak megtenni azért, hogy házigazdához méltó módon szerepeljen a magyar csapat. Mert szörnyű, hogy még pontot sem voltunk képesek szerezni. Ahogyan ősszel a nagypályán, úgy télen a kispályán is ugyanaz történt: a közönség és a sajtó megtette a magáét, megtöltötte a lelátókat, de a csapat nem élt a bizalommal. Megannyi telt házas vereség: ott is – itt is.
De hát több is veszett Mohácsnál, amit az Aréna grúz UEFA-sajtófőnöke, Mamuka Kahiasvili úgy fogalmazott meg tegnap este a futballra (futsalra?) vonatkoztatva: „Bern után ez a dráma igazán semmiség…”
Szöllősi György
Bevallom, azok közé tartozom, akik még sohasem voltak futsalmeccsen, jóllehet, kispályás focimeccset végigjátszottam ezret. Kozma Mihály, a kispályás magyar válogatott végtelenül rokonszenves és hallatlanul felkészült (mellesleg történész is) szövetségi kapitánya már sokszor próbálta elmagyarázni, hogy miért fantasztikusan látványos, okos és ügyes sport a futsal, de annyira azért nem győzött meg, hogy megnézzek egy teljes meccset.
Ma megtettem, hiszen mégiscsak hazai rendezésű Európa-bajnokság van, a magyar válogatott játszik, telt ház előtt. Nos, abban egyelőre nem vagyok biztos, hogy lesz még futsalmeccs, amelyet végignézek (jó, a másik csoportmeccset még mindenképpen, és ha továbbjutunk, akkor a többi magyar mérkőzést is), de pár dologra fény derült:
- arra, hogy vagy nem vagyunk túl jók, vagy Azerbajdzsán félelmetes futsalnagyhatalom
- arra, hogy a pörgős, állítólag mégoly látványos futsalt is lehet unalmasan játszani
- arra, hogy a csarnokból a zöldséges beállt védeni Azerbajdzsán válogatottjába
- és arra is, hogy a roppant erős azerieknek a védekezése is egészen kitűnő lehet, mert ebben a sokgólos, látványos futsalban hazai pályán, telt ház előtt egyetlen akciógólt sem tudtunk rúgni, s még csak szép támadásunk sem igen volt a ki tudja milyen hosszú félidők során, avagy a fineszes, technikás magyaros foci után már a fineszes, magyaros futsal is a múlté, még azelőtt, hogy megismertük volna valaha egyáltalán
Reméljük, hogy a folytatásban sikeresebbek lesznek a magyar fiúk, és mindannyiunkkal megszerettetik a 4+1-es focit, elvégre, ha azt nézzük, hogy az U20-asaink hogyan kezdték a világbajnokságot tavaly, akkor – Dróthtal vagy Dróth nélkül – még Európa-bajnokok is lehetünk.
Nem tudom, hogy igaz-e az a sztori, amely szerint a sportág intézményesítésekor két verzió hevert a FIFA kongresszusa előtt. Az egyikben az 5+1-es, palánkos, sokunk által kedvelt és játszott, 5-ös, normál focival űzött változat szerepelt, a másikban a talppal húzogatós, 4+1-es, oldalvonalas extrém megoldás. Úgy mesélik, hogy a maratoni közgyűlés utolsó napirendi pontjaként elérkező szavazás időpontjára már igencsak elfáradtak a küldöttek, s maga a levezető elnök, Joao Havelange is, aki véletlenül a bizottságok által inkább támogatott 5+1 helyett a ma futsal néven ismeretes B-verziót terjesztette elő szavazásra támogatólag, mert összekeverte a két dossziét…
A sztori akkor is jó, ha nem igaz (bár kétségtelenül így mesélték nekem, és könnyen lehet, hogy igaz), de az tuti, hogy ezúttal Kozma Misi sem élvezte a 4+1-es változatot…
Szöllősi György
Nem tudom, feltűnt-e valakinek: a kispályás Európa-bajnokság nyitó napja az MLSZ születésnapjára került, ma 109 éves a Magyar Labdarúgó-szövetség.
Évszázados története, páratlan sikerei révén a legnagyobb tekintélyű szervezetek közé kellene tartoznia, talán azok közé is tartozik (ez a többiek kritikája is...), mégis állandó balhék, háborúskodások színtere évtizedek óta, és mindenképpen méltatlan ahhoz a szervezethez, ami lehetne, és aminek lennie kellene...
Évtizedekig nem volt saját székháza, mert 1950-ben államosították az addigra nagypresztízsű társadalmi szervezetté fejlődött MLSZ Vadász utcai központi hivatalát. Volt, hogy az OTSH meg a MOB egyik osztályaként működött, egyetlen pici szobában, meg olyan is, amikor körfolyosós bérház emeleti lakásában húzódott meg albérletben.
Amikor magam az MLSZ alkalmazottja voltam, előbb a hangulatos történelmi kulisszát jelentő Népstadionban, természetesen albérletben, majd egy Róbert Károly körúti irodaház, ha jól emlékszem, negyedik emeletén dolgoztunk, és csak a kollégák elmeséléséből ismerem azt a néhány évvel azelőtti esetet, amikor Sági Gyuri, a gondnok, a dunai árvíz miatt csónakkal szállította a munkatársakat a Királyok útja és az iroda között a Római-parti időkben (tudják, amikor az MLSZ a kábelgyártól bérelte a székházat, lévén a szövetség elnöke a gyár igazgatója).
Azon, ugye, nem csodálkoznak, hogy az MLSZ-nek archívuma például nem létezik, hogy időnként minden a szemétbe, meg „magángyűjtőkhöz" került, amit őrizni kellett volna, és hogy a sok háborúskodásban és költözésben ilyesmire odafigyelni luxus lett volna.
A szövetséget amúgy mindig mindenki szidja, ez a természetéből fakad, az elnök mindig hülye, ez is természetes szurkolói attitűd, amint nem ad meg egy jogos tizenegyest a bíró, vagy kikap a válogatott – az elnöki tisztért mégis mindig nagy csata dúl.
Persze, ma már sokkal szűkebb körben érdekes, hogy ki az elnök, és mit csinál, már a népharag sem olyan rettenetes, mint régen.
Valamikor tényleg elég volt egy súlyos zakó ahhoz, hogy megbukjon az elnök, ma már sokan azt sem tudják, ki is az MLSZ első embere, akire haragudni kellene, mi több, már azt sem veszi észre az ország, hogy a válogatott megint nem jutott ki a világbajnokságra. Valamikor az emberek az öklüket rázva követelték, hogy mondjon le mindenki, ma már azt sem tudják, hogy miért is kellene haragudniuk.
Amúgy, ha hiszik, ha nem, az elnökökön sohasem múlt sok. Döntő volt, hogy a nagypolitika mit gondol éppen a fociról, aztán meg főleg az, hogy az apparátus láthatatlan tagjai elvégzik-e a futball (úgy, ahogy való...) működtetéséhez szükséges hallatlan munkát, függetlenül az éppen arra járó elnök szeszélyeitől. Ez így persze általánosító és túlzó, mégsem áll annyira messze a valóságtól, mint gondolnák.
Most éppen, a százkilencedik születésnapon jószerével nincs is főnöke az MLSZ-nek. Az elnök bejelentette a lemondását, ami nem is tudni pontosan, mikor következik be, de addig is egyik kinevezést jelenti be a másik után, a népszerűtlen és eredménytelen szövetségi kapitány szerződését már jó előre meghosszabbította, az elnökség mandátumáról különféle találgatások keringenek. Az elnök állítólag a parlamenti választás előtt egy héttel akar tisztújítást tartani, valószínűleg annak a felelős magatartásnak a jegyében, amit előszeretettel hangoztat, vagyis, hogy stabil, rendezett szövetséget ad át az utódjának.
Annyira azonban mégsem érdekes az egész ügy, hogy valaki alaposan utánanézzen, hogy akkor most mikor is lesz a választás, meg hogyan is járnak le a mandátumok (oké, én azért megteszem még idejében, ígérem).
Elképzelhető, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha az MLSZ elnöke lemondana, szép csendben abbahagyná a munkát, hazahordaná a holmiját a szövetségből, mindezt be sem jelentené, csak úgy eltűnne.
És senki sem venne észre semmit.
Szöllősi György
Nyilván Önök, kedves sportrajongó olvasók sem mind tudják, hogy 1972 júliusától 1973 márciusáig magyar ember, Barcs Sándor volt az UEFA, az Európai Labdarúgó-szövetség első embere. A svájci Gustav Wiederkehr halála után mint első alelnök gyakorolta az ügyvezető elnöki teendőket az olasz Artemio Franchi megválasztásáig.
Igaz, nem mondhatni, hogy ez a magyar futball óriási megtisztelését jelentette, hiszen speciel 1972-ben (még ha az év végi kabaréban Hofi Géza a bányába küldte is dolgozni a futballistákat) nyertünk egy olimpiai ezüstérmet, egy Európa-bajnoki 4. helyet, és a Ferencváros a legjobb négy közé jutott az UEFA-kupában (korábban török, görög, német és jugoszláv ellenfelét is kiejtette, s az elődöntőben összesítésben 4–3-as eredménnyel búcsúztatta a Fradit a Wolverhampton).
No, de most Barcs Sándorról van szó, aki ellentmondásos megítélésű személyisége ellenére a huszadik század második felének egyik legsikeresebb magyar hivatalnoka volt. A teljesség igénye nélkül: majdnem ötven éven át volt országgyűlési képviselő, huszonöt éven át az Elnöki Tanács tagja, harminc éven át az MTI vezérigazgatója, kilenc évig a MÚOSZ elnöke, két éven át a Magyar Rádió elnöke, s hogy a hobbijáról is ejtsünk pár szót, hiszen ezért kerül a halálhíre az NSO hasábjaira, 13 éven át az MLSZ elnöke (1950–1963), 18 éven át az UEFA alelnöke (1960–1978), 1972-től 1976-ig a FIFA vezetőségének tagja, két évig alelnöke volt, és a 74-es vb szervezőbizottságába is bekerült. A háború előtt hat éven át dolgozott a Nemzeti Sport rovatvezetőjeként (1933–1938), de már 1929-től, tizenhét éves korától jelentek meg írásai a sportlapban.
A politikát kisgazdaként kezdte, Bajcsy-Zsilinszky Endre titkára is volt, osztrák állami kitüntetést kapott zsidók világháborús bújtatásáért, Nagyváradon újságíróskodott legendás idők nagy hírlapíróival, 1948-tól aztán kétségtelenül betagozódott a diktatúrába, folyamatosan vezető pozíciókban ülve, a legjobb esetben is azért, mert kellett egy afféle polgári fizimiskájú, de lojális káder a legkülönfélébb posztokra, s persze egy olyan, akinek nem okoz gondot angolul, németül vagy franciául társalogni…
És mindeközben Barcs vagy ötvenéves koráig aktívan focizott a BLSZ I-ben, amelynek korabeli színvonala nem vagy nem sokkal maradt el a mai NB I-étől.
Hátborzongató, hogy amikor például a magyarok 99.99 százaléka nem is álmodhatott külföldi utazásról, akkor Barcs az MLSZ elnökeként nemcsak hogy jelen volt a 6:3-as legendás angol–magyaron, hanem simán megengedhette magának, hogy a nagy meccs előestéjén beszálljon egy kicsit edzeni a válogatott játékosok közé. Fennmaradt a BBC edzésriportja, amelyen Barcs két kapura lövés között, az aktuális válogatott melegítőben feszítve könnyedén nyilatkozik az angol tévének, majd tolmácsol egy kicsit a BBC-riporter és Puskás között.
Tíz éve lehetett, amikor egy angol stábnak vittem nyilatkozni Barcsot, aki útközben az autóban udvarolt kicsit a csinos tolmács hölgynek, majd bevallotta, hogy így 87 évesen egyre többet felejt, most például egy napja azon gondolkodik, miként mondják azt angolul, hogy zokni…
Az UEFA amúgy azzal az örökbecsű idézettel fejezi be az uefa.com egy teljes napja vezető híreként olvasható nekrológját, amely Barcs Sándor híres meghatározása, s egyetlen mondatban magyarázza meg az utánpótlásképzés lényegét s azt a sokak által megválaszolhatatlannak hitt kérdést, amelynek megfejtésére Végh Antalnak például több könyv is kevés volt (Miért beteg a magyar futball? Stb…): „Egy ország futballjának a színvonalát a futballozó gyerekek száma határozza meg, szorozva az általuk a játékkal eltöltött idővel." Ennyi, és nem több. Tessék végiggondolni.
Barcs az UEFA alig öt élő tiszteletbeli tagjának egyike volt, ami azt jelenti, hogy rendre kapta a meghívókat minden UEFA-kongresszusra, BL-döntőre, Európa-bajnokságra, mindig fenntartott helye, szobája, széke volt, de jó tizenöt éve nem utazott már.
Amikor négy éve Budapesten rendezték az UEFA kongresszusát, felcsillant a remény, hogy talán Barcs is ott lesz a tanácskozás helyszínén. Hiába várták. Aznap délután felhívtam a Nemzeti Sportból, s egy szellemileg tökéletesen friss beszélgetőpartnert találtam a vonal végén. Sanyi bácsi a nehezen engedelmeskedő lábai miatt nem vállalta az utat, de, mint mondta, a meccseket folyamatosan nézi, naprakész a fociban. Még bő egy éve, 96. születésnapján is hallottam nyilatkozni a rádióban, összeszedetten, értelmesen. Néhány esztendeje, jóval kilencven fölött is joggal dicsekedett remek egészégi állapotával, a titok, mint mondta, az édesanyjától származik: reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj, mint egy polgár, és vacsorázz úgy, mint egy koldus. Ennek köszönheti, mondta, hogy minden tekintetben aktív, ha értjük, mire gondol…
Állítólag annak a mindössze négy-öt embernek az egyike volt (tudtam ma meg életrajzírójától, Dlusztus Imre kollégámtól), aki tegeződött Kádár Jánossal.
Szabályszerű nekrológ és az életmű teljes bemutatása helyett ezt a pár szót mindenképpen le akartam írni, hozzátéve, hogy sorsszerű, szívszorító, röhejes, egyben hallatlanul érdekes, ahogy a magyar sajtó Barcs halálát közvetítette.
Kezdjük ott, hogy az MTI, amelynek három évtizeden át volt a főnöke, egynapos késéssel számolt be a haláláról (nem feltétlenül a hírügynökség hibájából, de akkor is…), ami a mai internetes világban olyan, mintha Barcs korában december 28-án jelentette volna a távirati iroda az Évszázad mérkőzésének eredményét.
Folytassuk ott, hogy a két legnagyobb magyar hírportál egészen egyszerűen nem tartotta érdemesnek közölni Barcs halálhírét (nem nekrológot, fotót, ilyesmit, magát a hírt sem!), s amikor már arra gondoltam, hogy talán az én értékítéletemmel, hírérzékenységemmel lehet a baj, akkor láttam meg az UEFA reagálását, Platini nyilatkozatát.
És egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy Barcs Sándor jó ember volt vagy tisztességes, mert ilyesfajta minősítéshez nem venném a bátorságot, annyira nem is ismertem őt, és politikai szerepvállalása kétségtelenül súlyos erkölcsi aggályokat vet fel. De könyörgöm: ez az ember először is megélt 97 évet, másodszor MÚOSZ-elnök, MTI-elnök, a Magyar Rádió elnöke, MLSZ-elnök és UEFA-elnök volt.
Meg persze a Nemzeti Sport rovatvezetője, még a Horthy-rendszerben. Lehet elemezni a munkásságát, mérlegelni a személyiségét, megítélni a tetteit, de egy ilyen életről tudomást sem venni (amikor egy mellnagyobbítás címlapsztori lehet), azért kicsit durva.
Szöllősi György
Jó néhány fénykép összegyűlt decemberből, amelyeket alapvetően Önöknek készítettem, csak eddig valahogy nem sikerült felpakolni őket a blogba, valamint van pár elvarratlan szál, amelyek az igencsak mozgalmas (blog)esztendő során sokfelé tekeredtek, s most jó lenne rendbe szedni és elkötni őket (a bejegyzés az óév utolsó napján készült).
Fulham: Gera Zoltán
Alapvetően más célú londoni utam alkalmával decemberben természetesen igyekeztem módot keríteni arra, hogy összefussak a magyar válogatott méltatlanul kiebrudalt csapatkapitányával, Gera Zoltánnal. A Fulham edzőpályáján készítettem pár fotót, amelyek arra talán alkalmasak, hogy éreztessék egy ilyen sajátos, régi londoni egyesület hangulatát. Meghallgattam Roy Hodgson sajtótájékoztatóját is, amelyen (aligha csak azért, mert néhány magyar is ott volt) külön dicsérte Zolit, aki, mint mondta, ma már bármikor bevethető, a csapat erősségei közé tartozik. Talán emlékeznek, a rutinos edző már Gera megszerzésekor is nyilatkozott ennek a blognak; akkor, másfél éve videoüzenetet rögzítettem vele valamelyik bécsi Eb-meccsen. Azóta, hogy Zolival Londonban találkoztunk, együtt ebédeltünk és a játékos elmesélte a válogatottal való szakításának szomorú részleteit, nagy örömmel olvasom, látom, hogy Gera ragyogóan helytáll Premier League-csapatában. Az ő gólja is kellett a Fulham győzelméhez és remek továbbjutásához az Európa-ligában, a minap meg a Chelsea-nek lőtt olyan gólt, amellyel hetven percig vezetett a Fulham idegenben a világhírű ellenféllel szemben. Ráadásul megint sajátos, „gerás” mozdulattal, félfordulattal, elvetődve talált a hálóba, s eszembe jutottak tréfának szánt, ám nagyon is megvalósulni látszó szavai: „még ollózok három-négy gólt, és akkor látni fogják, hogy nem volt véletlen a Manchesternek rúgott tavaszi gólom…” Ne feledjük, Zoli lőtt már ollózós gólt a Fradiban és a válogatottban is, de Angliában úgyszintén számos bravúros, akrobatikus mozdulatát tartják nyilván.
Ha már ott voltunk, felhasználtuk az alkalmat arra, hogy Gera Zoltáné lehessen a 6:3 DVD tízezredik példánya, mégpedig abból az apropóból, hogy az Aranycsapat a nagy meccs előtt éppen a Fulham pályáján edzett, amit a BBC riportja is megörökít, s ez extraként ugyancsak látható a DVD-n.
Edzéslesen… A tréningre rendszerint nem engedik be a sajtót vagy a szurkolókat, ezt a fotót is a kerítésen kívülről készítettem
Mint Angliában minden: az, ami. És ezt rendszerint egyértelműen fel is tüntetik...
Egy szerény külvárosi csapat edzőközpontja. A bejárat egy konténeren
keresztül vezet, de hét (!) kitűnő futballpálya azért itt is akad
A klub parkolójában a mozgássérült szurkolóknak fenntartott kisbusz is ott áll
A főnök, Mohamed Al Fayed képe több helyen kint lóg az edzőbázison. A
tulajnak köszönhetik Geráék sok más mellett azt is, hogy 30 százalék
kedvezményre jogosultak a világhírű Harrods áruházban…
A jó régi Fulham-pálya. Talán már 1953. november 24-én is így nézett ki, amikor Bozsikék ott edzettek
A tízezredik példány méltó helyen: a legjobb magyar futballista (jobbra :) ) kezében
Egy fontos szoba ajtaja…
Zürich: Puskás-díj
Önök az elsők között olvashattak itt a trófea terveiről, azóta pedig már át is adták az első FIFA Puskás-díjat, s erről, azt hiszem, mindenki értesült az országban, hiszen minden híradóban benne volt, az összes újság beszámolt róla.
Hatalmas öröm ez minden Puskás-rajongónak, akik pedig ott lehettünk a díjátadó televíziós gálán a zürichi kongresszusi központban, aligha felejtjük el azt az estét.
Íme néhány másutt még nem látott kép az eseményről.
Mit szólnátok, ha holnap lemondanék az MLSZ-elnöki tisztségről?
Tök jó ötlet, igen!
Hallották, hogy a Kisteleki le akar mondani?
A fénykép nem jó minőségű, a két név annál inkább: Puskás, Beckenbauer
Hoppá, egy kakukktojás… Bizony, ez a kép nem Zürichben készült, hanem
két nappal a gála előtt Budapesten, pedig a képen látható uraknak (2-es
Buzánszky Jenő, 1-es Grosics Gyula és a 12. játékos, Szepesi György)
ott lett volna a helyük Svájcban. Az MLSZ elnökének döntése értelmében
azonban – hiába tartotta fent számukra a helyet a FIFA – nem
utazhattak. Kisteleki István azóta bejelentette a lemondását. Talán
éppen ezért? Mert már ez is elegendő indok lenne…
Cristiano Ronaldo, amikor még nem volt Puskás-díjas, „csak” aranylabdás
CR9 a 10-esek 10-esének, Puskás Ferencnek a mezével…
…amelyet aláírásával látott el a Puskás-akadémisták kedvéért
CR9 itt már Puskás-díjasként. Ez nem az átadás pillanata, hanem a gála
után készült felvétel, ekkor ugyanis Puskás Ferencné és Cristiano
Ronaldo újra és újra összeállt egy-egy képre az őket kérlelő vendégek
kedvéért
Szervusz, kolléga… Vagyis Fernando Torres és Cristiano kézfogása a
gyülekezés pillanataiban. Jó társaság gyűlt össze a környékünkön: ott
látható még Steven Gerrard, Lionel Messi, John Terry, Kaká, Iker
Cassilas és más futballnagyságok
Ha tudnád, mennyit kell melóznunk, hogy elsők legyünk az NB I-ben… –
talán ezt meséli dr. Mezey György Lothar Matthäusnak, aki a nyáron
majdnem a Videoton edzője lett. Aki hallgatja őket: a Vidi nagy
drukkere, Orbán Viktor
Orbán Viktor, Puskás Ferencné és George Weah. Az egykori libériai
aranylabdás jelentette be, hogy ki nyerte a Puskás-díjat. A
beszélgetésből pedig kiderült, hogy Weah Orbán kollégája, ugyanis
ellenzéki pártot vezet hazájában, jóllehet az év nagy részét Miamiban
tölti…
Nem szeretem a beállított, mesterkélt fotókat. Talán nehezen hihető, de
ez nem az. Platinivel akkor ismerkedtünk meg, amikor egyszer
meglátogatta Puskás Ferencet a Kútvölgyi úti kórházban. Öcsi bácsi
tehát még közöttünk volt, Michel pedig nem volt még az UEFA elnöke –
világsztár annál inkább
A délutáni próba pillanatai
Ezt a fűzős focit ajándékozta Puskás Ferencné Sepp Blatternak, méghozá
a távollétükben is üdvözletüket küldő Grosics Gyula, Buzánszky Jenő és
Szepesi György aláírásával és személyes üzenetével
Két elszánt középpályás: az egyik német aranylabdás, a másik volt miniszterelnök, de mindkettejüknek szívügye a magyar foci
George Weah, Afrika első aranylabdása autogramot kér Puskás Ferenc özvegyétől
A gála utáni vacsora elsőrangú gasztronómiai élmény volt…
Kisteleki: vége. Vége?
A FIFA-gála másnapján Kisteleki István MLSZ-elnök bejelentette, hogy nem tölti ki a mandátumát, hanem a tavasszal leköszön a tisztségéről. Azt mondta, az elhatározás már régi, de nem lett volna elegáns a bundabotrány kellős közepén lemondani. Szerintem egyáltalán nem volt elegáns a Puskás-díj átadása után lemondani sem, mert önző módon így a maga ügyével tematizálta a sporthíreket az MLSZ-elnöke, ráadásul a búcsúlevelében úgy nyilatkozott, hogy többek között ő volt az, aki megalapította a Puskás-díjat, jóllehet az ügyben az érdeme éppen annyi, hogy nem akadályozta meg a díj létrejöttét. Persze a magyar viszonyokat ismerve ez sem kevés, köszönet érte, de például Buzánszkyék utazásának letiltása sok kérdést ébreszt az ügy kapcsán…
Az MLSZ elnöke részletes közleményben taglalta, hogy mit és hogyan tett a magyar futball élén az elmúlt négy évben, sok esetben feladva a magas labdát, más esetekben viszont vitathatatlan sikerekről számolva be. Ígérem, részletesen elemzem majd Kisteleki István állításait, most azonban csak annyit hadd jegyezzek meg, hogy az előzményeket ismerve egy percig sem gondolom, hogy önkéntes visszavonulásról van itt szó, sokkal inkább számító taktikázásról, amelynek a célja éppen hogy nem a hatalom átengedése. Tapasztalatunk az ügyben jócskán lehet abból az időből, amikor Kisteleki naponta nyilatkozta, hogy nem kíván az MLSZ elnöke lenni, miközben lázasan építette majdani elnökségének bástyáit a háttérben, s hogy, hogy nem, végül meg is szerezte az elnöki széket, nem is kicsit erőszakosan.
Szima Gábor, dr. Helmeczy László
Végül nagyon-nagyon röviden két személyes, de a blogbejegyzésekben gyökerező ügyről, csak azért, mert a rendszeres kommentelőknek tartozom annyival, hogy beszámolok a fejleményekről. A DVSC ellen indított pertől elálltam, miután Szima Gábor, a klub tulajdonosa személyesen bocsánatot kért azokért az állításokért, amelyek a BL-ben a klub számára végzett munkám kapcsán az egyesület honlapján megjelentek. Tisztáztunk minden nézeteltérést, én magam is elnézést kértem a klubhoz tartozók önérzetét esetleg sértő állításaimért, a Debrecen pedig felhasználja a Bajnokok Ligája UEFA Media Officereként szerzett szakmai tapasztalataimat. Erről megállapodtunk, s minden magyar drukker közös érdeke lenne, hogy a BL-együttműködés akár már jövőre élesben folytatódhasson…
Egy másik ügyben „alperesként szerepel” a blog: dr. Helmeczy László ügyvéd, az MLSZ alelnöke több esetben is kifogásolta pikírt megjegyzéseimet, amelyekkel a személyét illettem. Minthogy ezek a megjegyzések azokon az igen súlyos vádakon alapultak, amelyeket a Hír Televízió meglehetősen hitelesnek látszó politikai riportjai állítottak, s ebben az ügyben dr. Helmeczy László azóta jogerősen pert nyert, másfajta nézeteltérés pedig nem volt közöttünk, úgy illik, hogy megkövessem őt a gúnyolódásért, s amit szóban már megtettem, ezen a fórumon is megerősítsem: visszavonom az állításaimat, és jó munkát, jó egészséget kívánok az ügyvéd úrnak a magyar és a szabolcsi futball szolgálatában.
Boldog új esztendőt mindannyiuknak!
Szöllősi György
Mit jelent mindez?
Először is azt, hogy egynegyed évszázad után tudott olyat mutatni a magyar futball, ami ilyesfajta elismerést ért, vagyis a szakemberek többre értékelik az ifi vb-bronzot mondjuk a Fradi vagy a Debrecen BL-be jutásánál, vagy az 1996-os atlantai olimpiai részvétel kiharcolásánál. Jelenti egyszersmind azt is – ezt rögtön tegyük hozzá –, hogy a magyar sport képtelen volt felmutatni olyan csapatdiadalt egész évben (a második a női kajak négyes, a harmadik a férfi öttusacsapat lett), amely versenyre kelhetne az ifisták sikerével.
Ismerjük be azt is, hogy ilyesfajta választásokon ifjúsági együttesek nem hogy nyerni, de a jelöltek között szerepelni sem szoktak, ahogyan a szövetségi kapitányok versenyében sem végez az élen normális körülmények között olyasvalaki, aki nem is szövetségi kapitány (hanem egy korosztályos csapat szövetségi edzője). Ezek a szempontok persze nem csökkentik, hanem növelik az U20-as magyar válogatott és Egervári Sándor elsőségének értékét, ugyanakkor azt is jelzik, hogy milyen eszeveszett módon éhezünk a futballsikerekre.
Meg persze arra az imént már hivatkozott tényre, miszerint a magyar sport egyre kevesebb, az elődökéhez méltó eredményt produkál.
Ha végignézzük az elmúlt 51 év győzteseinek listáját, akkor láthatjuk, hogy olyan nagyszerű futballcsapatoknak, mint az 1968-as olimpiai aranyérmes, az 1972-es ötkarikás ezüstérmes, az 1960-as olimpiai bronzérmes, az 1972-es Európa-bajnoki 4. helyezett labdarúgó-válogatottunk, esélyük sem volt nyerni az Év csapata-választásokon. Nem nyerhetett az UEFA-kupa-győztes Ferencváros, az UEFA-kupa-döntős Újpest vagy Videoton, a BL-elődöntős Győr vagy éppenséggel az 1984-ben Európa-bajnok ifjúsági válogatott sem. Nem részesült tehát ilyen elismerésben Kocsis Lajos, Bene Ferenc és Farkas János, hogy csak pár nevet említsünk.
Nyert viszont Koman Vladimir, Debreceni András és a többiek. Korábban összesen kétszer lett első labdarúgócsapat a szavazáson: 1964-ben a felnőttválogatott (amikor nem csak olimpiai győzelmet, hanem Eb-bronzot is fel tudott mutatni a magyar futball), illetve 1985-ben a Détári Lajos és Kiprich József nevével feleleveníthető legjobbjaink, akik – a világranglista harmadik helyére érve – Európából elsőként harcolták ki a vb-részvétel jogát.
Az edzők közül eddig – Egervári Sándor előtt – egyedüli futballszakemberként Mezey György kapta meg az év legjobbjának járó elismerést, 1985-ben, amikor először díjazták a trénereket. Nem volt tehát az Év edzője Magyarországon sem Baróti Lajos, sem Kovács Ferenc, sem dr. Lakat Károly, sem Novák Dezső, sem Mészáros József, hogy csupán néhányat megnevezzünk az arra érdemesek közül.
Az idén amúgy a Nemzeti Sport különdíját is futballcsapat és futballedző vehette át: a Debrecen és Herczeg András. A BL-be jutás különleges kategória a magyar labdarúgásban (megkockáztatom: ha nincsenek az U20-asok, a Loki is felfért volna a dobogóra a csapatok versenyében), s Herczeg nagy edzői sikere emellett szerintem az, hogy aztán együttesét a BL-vesszőfutás ellenére egyben tartotta, s annak a tavaszra minden esélye megmaradt akár a bajnokság, akár a kupa megnyerésére.
Azt viszont ép ésszel nehéz felfogni, hogy a sportolók egyéni versenyében 52 esztendő alatt egyetlenegy futballista sem lett első helyezett a választáson. Azt tudjuk, hogy a 33 éves Puskás Ferenc négy gólja az 1960-as BEK-döntőben, megtoldva két világkupadöntős találattal (s persze a két cím elhódításával meg az Aranylabda-szavazás 2. helyével) miért nem volt elég a győzelemhez, de arra már nehezebben találnánk magyarázatot, hogy mondjuk Albert Flórián 1967-es Aranylabdája sem ért annyit, hogy idehaza megkaphassa az esztendő legjobb sportolójának járó díjat. Persze ha a korabeli konkurenciát megnézzük, Albertnek 1966-ban Balczó Andrást, 1967-ben Kozma Istvánt kellett volna megelőznie, ha nyerni akar. Így már nem is olyan egyértelmű a helyzet…
Szöllősi György
A hírbe hozott U20-as csapat részben egyezik azzal, amelyik Egyiptomban világraszóló bronzérmet nyert.
Először az Újpest sértődött meg, aztán a Honvéd, majd következett az MLSZ. Hogy még, hogy ők!...
Németh Krisztiánék azt írják mesterkélt nyílt levelükben (mintha bármelyik aláíró tisztában lenne ennek a kifejezésnek a jelentésével), hogy a címeres mezben ők bizony nem ismernek tréfát.
És a nem címeresben igen?! Te jó ég, a kiszivárgott hírek után mondhatnak bármit, minél inkább felháborodnak, annál gyanúsabb az egész, a dörgedelmes levél is pusztán magyarázkodásnak tűnik, még ha esetleg igaz is minden sora.
Ma már tudjuk, hogy olyan, edzők sorsáról határozó meccsek előtt, mint a szerbek (0–8) vagy a Wales elleni (1–4), valakik válogatott játékosokat kerestek meg, hogy a magyar futballisták játsszanak vereségre. A nyilatkozatukat vállalók persze rögtön hozzáteszik, hogy ők azonnal nemet mondtak. Ettől még minden, eddig hírbe hozott meccsen a titokzatos megrendelőknek megfelelő, valószínűtlen eredmény született. A nyilatkozók olykor perememberek. Vagyis aki továbbgondolja a történetet, óhatatlanul arról morfondírozik: igen, ezek a fiúk nemet mondtak, vagy legalábbis, jó ütemben, még időben kiugorva a buliból, ezt hangoztatják most (mert igazán hitelesek úgy lennének ezek a nyilatkozatok, ha az érintettek rögtön, az ominózus meccsek idején szóltak volna a megkeresésről), de akkor biztosan akadnak olyanok is, akik nem mondtak nemet… Lehet, hogy ők vannak többen?
A szerbek elleni meccs Várhidi Péter, a Wales elleni Wilco van Buuren állásába került, pedig a legfrissebb hírek szerint még az is elképzelhető, hogy az eredmények nem a valós különbséget mutatták a csapatok között, csak eszközt jelentettek arra, hogy valakik sok pénzt keressenek. Esetleg néhány fiatal magyar játékos is? Ne legyünk álszentek, sokak fejében forog most ez a rettenetes kérdés.
És sokan eljutnak odáig, hogy ez a keret részben azonos azzal, amelyik a világraszóló világbajnoki bronzérmet nyerte két hónapja Egyiptomban. Lehet, hogy… ? Na nem, ez azért nagyon durva lenne…Pedig beszéltem olyan kollégával, aki máris gyanúsnak vél egy-egy mozdulatot, egy-egy eredményt, s olyannal is, aki már bánja, hogy a magyar U20-as válogatottra szavazott az év csapata választáson. Pedig rájuk, az egyiptomi hősökre szavaztam én is. Akik igazán jól egy meccsen sem játszottak, de sorra aratták meglepetésgyőzelmeiket (és szenvedtek el meglepetésre vereséget a rajton).
Ez hát a bunda, ez a mindent megkérdőjelező, bizalomromboló, a játék örömét elveszejtő fertő, amely ellen együttes erővel kellene harcolni ahelyett, hogy játsszuk a sértődöttet. Mert ez a hozzáállás csak az ügy elkenésében segít. Évekkel ezelőtt magam is tudósítottam olyan NB I-es meccsről, amelyen a lefújás után az egyik klubvezető legyintve mondta, amikor a meccs izgalmait dicsértem: ugyan, ez tippmixmeccs volt… És a napokban beszéltem egy patinás NB I-es klub neves vezetőjével, aki szerint talán nincs is olyan csapat a magyar élvonalban, amelyik így vagy úgy ne lett volna érintett a fogadási csalásokban az elmúlt években.
Miért gondolják még mindig sokan úgy, hogy a visszautasító sértődöttség a megfelelő válasz a most már naponta felbukkanó szörnyű vádakra?
Hány csontváznak kell kiesnie a szekrényből ahhoz, hogy ki lehessen mondani: a gyilkosok köztünk járnak?…
Szöllősi György
Már csak azért is, mert tényleg orcátlanság, ha a játékosok így csinálnak bohócot a csapatra sokat áldozó, a hobbija kedvéért állandóan az USA és Magyarország között repkedő, a Honvédnak hosszú vergődés után stabil hátteret teremtő klubelnökből. Ilyesmit, a belső vizsgálatról szóló hírt azonban nem láttam a közleményt idéző hírekben. Azt azonban igen, hogy a klub „kíváncsian várja a fejleményeket”. Na, azt elhisszük, mint a szomszéd a Szökés befejező epizódját. De ha egy csapat a történelem legnagyobb szabású bundabotrányában rögtön az első körben érintetté válik, és a neve megjelenik az egész világon mint a csalók egyike, akkor a kíváncsiság talán kicsit kevés.
Persze, persze… amíg nincsenek bizonyítékok. S ha vannak? Mert ez sokkal valószínűbb. Amikor ugyanis a bochumi ügyészség és az UEFA konkrét csapatokat nevez meg, nem hiszem, hogy csak úgy, találomra dobálóznak a nevekkel.
De sebaj, egyelőre mindenki mondogassa csak, hogy „tűzbe mennék a játékosaimért”, meg, hogy „a magyar játékvezető-kollégákról véletlenül sem feltételeznék ilyet”, és adja az ég, hogy igazuk legyen. A szájról szájra terjedő történetek, és az egyre gyorsabb ütemben kibomló nemzetközi bundaügy hírei alapján azonban nem úgy tűnik, hogy ebben a pillanatban helyénvaló a sértődött, visszautasító magatartás.
Nagyon félek tőle, hogy hamarosan nem az lesz a kérdés, hogy ki volt benne az elmúlt évek csalásaiban, hanem az: ki nem volt benne…
Szöllősi György
Sok mindenről nem marad emlékezetes a Liverpool 2009-es pesti vendégszereplése. A Debrecen – bár minden esélye megvolt rá – nem tudta megdönteni a hazai pályán kapott gólok BL-rekordját (a kapott gólok abszolút csúcsa még meg lehet), az éppen nálunk a kiesés sorsára jutó Liverpool pedig nem tudott annyira kedvetlenül és óvatosan játszani, hogy ne nyerjen azért teljesen simán.
Ötödször jött Budapestre a Liverpool, ám az első négy pesti meccs volt annyira régen, hogy büszkén emlegessük: eddig nem nyert még nálunk a legendás angol csapat. Eddig. Mert amint azt a telt házas hazai BL-vereségek alkalmával már megszokhattuk, a három pont sorsa az első negyedórában eldőlt, s kimondhatjuk, hogy a több százmillió forintot a jegyekre költő közönség ennél azért többet érdemelt volna. Nem is feltétlenül a mai meccsen, de mégis, a hazai pályán elért 3-9-es gólkülönbség gyengécske teljesítményt jelent összességében.
És már el is felejthetnénk a meccset, ha nem nyilatkozta volna az NSO-n Erwin Koeman szövetségi kapitány, hogy „sokkal többet kellene támadnia a Debrecennek…”
Azt hiszem, erre a szituációra illik a magyar mondás: „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű…”
Szöllősi György
A sportújságírónak Szerbiába kellett utaznia, hogy bepillanthasson abba a kockás iskolai füzetbe, amelyben a megvásárolt meccsek sorakoztak, precízen rögzítve a vételárat és az adott mérkőzés megszerzéséért felelős helyi összekötő nevét, ami többnyire csak egy becenév vagy egy-egy keresztnév volt. A felsorolt mérkőzések számos bajnokságot érintettek, köztük a magyar NB I-et is.
Több, korábban általunk is furcsának talált meccsről „derült ki”, hogy manipulálták az eredményt. A szerbiai bejelentő el akarta adni a sztorit, hogy lejárasson és besározzon egy jól ismert magyar futballistát, aki egy alkalommal becsapta őt, mert sem a megbeszélt eredményt nem intézte el, sem pedig az előre felvett pénzt nem fizette vissza (pontosabban a dupláját, mert a legújabbkori tippmixcsalások ügyében állítólag ez a szabály).
Kollégám többször találkozott a leleplezésre készülő férfival, bizonyítékok hiányában azonban kénytelen volt egyre csak halogatni a vádak, a nevekkel, konkrét mérkőzésekkel alátámasztott történetek közzétételét. A titokzatos bejelentő, akinek a nevét sem lehetett tudni, aztán egyszer csak nem válaszolt többé a telefonokra, nyomtalanul eltűnt. Azok a félalvilági magyarországi figurák pedig, akikre olykor-olykor, mint partnereire hivatkozott, letagadták, hogy valaha is ismerték volna.
Megírni a történetet lehetetlen volt, bizonyítékok hiányában csak rajtaveszteni lehetett volna, ám a konkrét sztorik az alkudozni próbáló, cserében agyba-főbe vert NB I-es játékosról, az életveszélyesen megfenyegetett családtagokról, a második félidőben megfordított, emlékezetes meccsekről nagyon is hihetővé tették a kockás füzet tartalmát azoknak, akiknek a tudomásukra jutott az ügy. Kollégám nem tehetett mást, mint próbálta felhívni a figyelmét azoknak, akik esetleg tehettek (volna) valamit az ügyben. Papírlapjaival MLSZ- és ligavezetőket is felkeresett, klubvezetők szobáinak mélyén suttogott el elcsaltnak vélt párosításokat az elmúlt évekből, s olyan is volt, hogy az NB I-es edző maga hívta be az öltözőbe, mondván, segítsen neki, nem tud-e valamit erről vagy arról a gyanús mérkőzésről.
Németországban aztán lebukott néhány játékos, börtönbe került egy játékvezető, és tudni lehetett, ez csak a jéghegy csúcsa. Ha már Németországban, a legjobban szabályozott és legtisztább viszonyok között működő bajnokságban is rendőrségi ügy lett a bundákból, ha már ott is másodosztályú magyar játékost kergettek a verőlegények a nyílt utcán, akkor nagyon nagy a baj. Egy időben azonban elhalkultak a hírek, lassanként mi is elfelejtettük a borzongó, iszonyodó izgalommal hallgatott történeteket, s csak egy-egy gyanús eredmény, egy-egy kósza hír kapcsán sóhajtottak fel a futball szereplői a bennfentesek jól ismert hangsúlyával: hja, kérem, tippmixmeccs volt az is…
De sokáig minden homályban maradt, a baráti beszélgetésekben elmondott „tuti” fülesek jellegüknél fogva soha sem kerültek nyilvánosságra.
Most azonban megint a németek borítottak. Szisztematikus munkával felgöngyölítettek egy (szokás szerint nagy részben délszláv) bűnszervezetet, amely Európa-szerte manipulálta a meccseket a BL-től egészen az ifjúsági (!) mérkőzésekig. És a mintegy kétszáz meccs 6-7 százaléka magyar vonatkozású.
Az említett sportújságíró kollégát a napokban a Bild, a Kicker munkatársai keresik információkért, fogadóirodák vezetői kérnek tőle találkozót. Pedig ő már öt éve mondja, hirdeti, emlegeti, hogy mocskos dolgok mennek itt a háttérben. Mostanáig ez nem nagyon érdekelt senkit, ám a legfrissebb hírek fényében (amelyek szerint az egyik érintett magyar klub az Újpest) most mindenki mindent tudni akar. Legújabban Finnországban bukott le egy közvetítő, aki egy magyar kapust akart megvesztegetni.
Bevallom, a mostani hírek cseppet sem lepnek meg mindazok után, amit az elmúlt években hallani lehetett.
De egyvalami nem hagy nyugodni: mi történhetett azzal a számtanfüzettel, merre lehetnek most a teleírt kockás lapok?...
(Folyt. köv.)
Szöllősi György
A mögöttünk hagyott viharos évszázadban kevés hagyomány tudott nálunk folyamatos lenni, alig-alig volt stabil pontja az életünknek. Az egyik legrégebbi és töretlen hagyomány az Év Sportolója-választás, amelyet az idén sorrendben 52. alkalommal rendez meg a Magyar Sportújságírók Szövetsége, s ez (Közép-Európában) még akkor is ritka és elismerésre méltó jelenség, ha olykor politikai szempontok is beárnyékolták a szavazást (mert ne gondolják, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulójának két legfénylőbb és legnépszerűbb magyar sportolójának, Papp Lászlónak és Puskás Ferencnek, az úgynevezett profiknak volt esélyük szavazatot kapni a hajdani voksolásokon).
S
ha már a sajtó előszeretettel jelenteti meg a különféle külföldi év
végi szavazások jelöltlistáit, eredményeit, okkal lehetünk büszkék
arra, hogy Boskovics Jenő és más alapító atyák jóvoltából nekünk is van
ilyen nagy múltú szavazásunk, olyan győztesekkel mint Balczó András,
Egerszegi Krisztina, Albert Flórián, Körmöczy Zsuzsa vagy éppen Mezey
György, hiszen 1985 óta az edzőknek is adnak díjat.
Ma persze
nem haboznánk beírni az első helyre azt a magyar futballistát, aki a
BL-döntőn négy gólt lőtt, de ma ilyen nincs, ma a siker az, ha
valamelyik magyar játékos a jobbak közé sorolt bajnokságban a meccsek
többségén kezdő.
De
legyünk igazságosak: profi ökölvívó világbajnokunk több is volt az
idén, ha nem is olyan hatású sportemberekről van szó, mint az imént
említett Papp Laci, aki persze nagyon magasra tette a lécet.
Ma
már olyan jellegű problémák okozzák a vitát, hogy akkor most
választható-e az év magyar edzőjének az, aki nem magyar, csak magyar
sportoló(ka)t juttatott világbajnoki, Európa-bajnoki aranyhoz, meg az,
hogy a tenisz-világranglistáján elfoglalt 30. hely többet jelent-e egy
kajak vb-aranynál (ha engem kérdeznek, a válasz mindkét kérdésre igen).
Nálam a Premier League, a világ legerősebb bajnoksága kapusposztjainak
egyikét többször meg- és visszaszerezni az erre ácsingózó több millió
futballkapus közül nagyobb szó, mint a sokkal kisebb konkurenciát
jelentő vízipóló vagy öttusamezőnyben világbajnoknak lenni, de tudom,
hogy sokan éppen ellenkezőleg vélekednek, és tisztelni kell az ő,
szintén komoly érvekkel alátámasztható véleményüket is.
A viták
sohasem fognak elülni, de nem is kell, hogy egyetértés legyen, ettől
izgalmas és érdekes mindig egy ilyen szavazás. A magyar sportújságírók
több százan, szervezetten szavaznak az idén is (november 28. a
határidő!), hogy aztán a Sportcsillagok Gálaestjén, december 17-én a
Syma-csarnokban (a Duna Tv most is élőben közvetít) kiderüljön, hogy a
különféle kategóriákban (női, férfi Év sportolója, az Év csapata, az Év
edzője, az Év szövetségi kapitánya, illetve a fogyatékkal élő sportolók
kitüntetései) ki lett 2009-ben a legjobb. Avagy kit választottak a
kollégák a legjobbnak…
A szavazólapot magam is leadtam, s ezúton
megosztom Önökkel is, hogy az egyes kategóriákban kikre voksoltam (lásd
alább). Hogy elfogult vagyok a futballistákkal? Naná…
Szöllősi György
„Aki azt mondja, hogy nem érdemeltünk volna győzelmet, az nem magyar...” (Dzs. Balázs)
A mai meccs után vajon lehet kritikával illetni a csapatot a nemzeti hovatartozás megkérdőjelezése nélkül? Most, hogy nem meccsekben, hanem lassan szezonokban mérhető az az időtartam, amíg a magyar válogatott nem veszélyezteti az ellenfelek kapuját?...
Erwin Koeman viszont tényleg nem magyar, mégis elérkezett ő is ahhoz a meccshez, amely a hazai kapitányok életében rendre bekövetkezik, s amely után nincs tovább. A jelenleg még hivatalban lévő kapitánynak sikerült egy meglehetősen ígéretes garnitúrát teljesen szétzilálnia, a klubjukban viszonylag sikeres játékosokat is egy kupac szerencsétlenséggé alakítania, amely kupac immár őt is maga alá kell, hogy temesse.
Ezen a ponton Erwin Koemannak mindenképpen fel kellene ajánlania a lemondását, az MLSZ elnökségének pedig feltétlenül fel kellene őt mentenie. A dolgot nehezíti, hogy az az elnökség, amelynek ezt most meg kellene tennie, nemrég közfelkiáltással hosszabbította meg két évvel a holland igen tekintélyes fizetéséről szóló szerződését.
Gellei Imre ilyenkor (némileg persze vállalhatóbb eredménysor, de hasonló végkifejlet után) azt mondta, úgy illik, hogy a következő selejtezősorozat sorsolására már az új kapitány utazzon, és nem várta meg, amíg lejár a szerződése.
Ezt várják most a szurkolók az edzői szakmát másfél évig a mi kárunkon tanulgató, de kudarcot valló Erwin Koemantól is.
És akkor talán nem kell többet Torghelle Sándort a válogatott kezdőcsapatában látnunk, Gera Zoltán viszont újra felhúzhatja a csapatkapitányi karszalagot, ami a rokonszenves holland edzőnek kissé fájó fejlemény lesz, de bőven kárpótolhatja őt mindenért, hogy tényleg nem kell többé NB I-es meccset látogatnia.
Szöllősi György
Először is: a játékosok és a szurkolók is megérdemelték, hogy legyen egy közös ünnepük, amikor valóban egymásra találhatnak az egymástól távol megélt egyiptomi sikerek után. Mert persze ki lehet menni zászlót lengetni a reptérre, de az igazi közös ünnep mégis az, amikor Németh Krisztián és Koman Vladimir, ezek az itthon, élőben eddig alig ünnepelt játékosok gólt rúgnak az olaszoknak, tétmeccsen, a magyar közönség őrjöngése közepette.
Igen, tétmeccsen, s ennek itt most nagy jelentősége van, mert bár kezdünk hozzászokni, hogy az olaszokat minden fronton ütjük-verjük, azért a nagyválogatottunk bravúrjánál, és a korosztály legjobbjaihoz képest alaposan foghíjas (ezért többször le is sajnált) U20-as csapatuk elleni sikernél is többet ért a pénteki győzelem, amikor tényleg a legjobb 21 éven aluli olaszokat múltuk felül. (Bocs, de megint eszembe jut egy párhuzam: amikor Puskásék az olimpiai negyeddöntőben 3–0-ra verték az olaszokat, sokan mondták, hogy oké, de ez az amatőrválogatott, nem a Juve, a Milan meg az Inter legjobbjai játszottak a magyarok ellen. Aztán egy évvel később Rómában már a legerősebb olasz válogatott fogadta a mieinket az Eb elődjének döntőjében, s ők ugyanúgy kaptak egy sima hármast a kor legjobb válogatottjától, a magyartól, mint az olimpiai együttesük.)
Ezek a játékosok most tényleg az itáliai képzés büszkeségei voltak. „Micsoda futballisták! El vagyok ájulva tőlük" – mondta tegnap a telefonba az olasz edzés után elismerően, abszolút spontán módon (nem nyilatkozatként) Both József, akinek győri szakmai igazgatóként egyfajta házigazda szerepe is volt ezen a meccsen. Milyen érdekes a sors: nemcsak a csapat és a közönség találhatott egymásra ebből az alkalomból, hanem „házhoz mentek" a fiúk egykori mesterükhöz is, aki éveken át dolgozott ezzel a korosztállyal a kezdet kezdetén. „Mindjárt hívom is a Sanyit, hogy elmondjam neki, amit láttam..." – tette hozzá Both, s ebből a kiszólásból is látszik (a Sanyi természetesen Egervári): ritka – hogy azt ne mondjam, a magyar sportra alig jellemző – kollegialitás és összefogás jellemzi a legújabb magyar sikergárdát körülvevő légkört. Egervári nem kisajátítja a nagyszerű eredményeket, hanem rendre emlegeti Bothot és Sisa Tibort, ők meg őszinte szívvel örülnek utódjuk és egykori tanítványaik remeklésének, mi több, végre az MLSZ is keblére ölelte a korábban talán érdemtelenül távozásra bírt edzőket. Csak Wilco van Buurent és Jámbor Lászlót nem hiányolja senki (ők egyébként ennek a selejtezősorozatnak az elején 4–1-re kikaptak a csapattal Walestől)...
Erwin Koemant annál inkább, bár ő most kivételesen igazoltan hiányzott: Belgiumban van a magyar válogatottal, amellyel talán újra nyer majd egy tét nélküli mérkőzést, de nem feledtetheti, hogy magyar kollégái fizetésének a tízszereséért a selejtezőkön semmivel sem ért el jobb eredményt mondjuk Csank Jánosnál vagy Gellei Imrénél, sőt a havi tízmillióért még néhány NB I-es meccset sem képes végignézni (az tényleg nem könnyű, de ennyi pénzért valahogy bele kell hogy férjen).
No, igen, a nagyválogatott. Az NSO azt írta főcímében, hogy az U21-ből páran beférnének a nagyokhoz, mire az egyik kommentelő felháborodva reagált: legfeljebb a nagyválogatottból férnének be páran Komanékhoz... Ez a vélemény persze túlzó, de valóban nem mindegy, hogy akkor most mi is lesz ezzel a csapattal, a legjobb játékosokkal, mert az egész történet valódi tétje az, hogy ezek a fiúk hosszú távon tényleg jobbá teszik-e a magyar futballt, s magát az A-válogatottat.
Alighanem nagy hiba lenne a csapatot egy az egyben átemelni a felnőttek közé, mert abból csak leégés lenne, elmenne a játékosok most amúgy jogos önbizalma. De annál szörnyűbb dolog sem történhet, mint hogy a legjobbakat a szurkolók nyomására behívják a nagyok keretébe, és ott csücsülnek majd a kispadon, miközben a távozásukkal alaposan meggyengül az U21-es keret, amelynek pedig égető szüksége lenne a korosztály menőire, s még akár olimpiai részvételig (bronzig? aranyig?) is menetelhet ez az együttes. Persze amióta megváltozott a lebonyolítási rend, és az U21-es Eb selejtezőit nem a nagyválogatott meccseivel párhuzamosan rendezik (emlékeznek? régen mindig a fiatalok találkozója volt a főpróba az A-csapatok meccse előtt keddenként, s többnyire már ott elment a kedvünk az egésztől...), immár talán az is elképzelhető, hogy a legjobbakat számításba veszi mindkét kapitány (persze, a klubvezetők ettől fognák a fejüket, ráadásul olykor mégis egybeesnek a fellépések, lásd a mostani esetet).
Az ideális forgatókönyv szerint Gulácsi Péterék együtt maradnak a londoni olimpia döntőjéig, s utána Egervári Sándorral együtt elfoglalják a Puskás Ferenc Stadion hazai öltözőjét, addigra talán Erwin Koeman szerződése is lejár, s tán Koman Vladimir is a javunkra dönt az ukrán válogatottal szemben...
Azt hiszem, ebben a pillanatban az úgynevezett „közhangulat" (lásd még: sportszerető közvélemény) simán egyetértene azzal a némiképp demagóg óhajjal: „Egervárit kapitánynak!". Pedig mennyire élesen élnek bennem azok a megnyilatkozások, amelyekkel korábban lesöpörték a többszörös magyar bajnok edző jelölését nem csak a szurkolók, de a szakemberek és döntéshozók is.
Több pillanat volt, amikor Egervári már-már szövetségi kapitánynak érezhette magát, aztán mindig kitaláltak helyette valami marketingesebb nevet. Például akkor, amikor Gellei Imre távozása után az edzőbizottság is Egervárit jelölte első helyen a válogatott élére, majd jött az MLSZ elnöksége, és titkos előkészítő tárgyalások után, lesöpörve a szakma kérését, a fizetését magának garantáló, a felesége után költöző, edzői papír nélkül érkező Lothar Matthäus kezébe adta a nemzeti csapatot. Sok pofon után akkor nyúlt Egervári felé a szövetség, amikor nagy volt a baj: egy hónappal az ifi-vb előtt... És ekkor már az MLSZ-t korábban nyíltan bíráló, a kormány és Kisteleki István által ellehetetlenített Bozsik-program mellett többször határozottan kiálló, ellenzéki edzőtestületi elnök megmentőként érkezhetett oda, ahol oly sokszor hallani sem akartak róla.
A külföldiek kontra magyar edzők csatában egyelőre alaposan nyerésre állnak az oly sokszor lesajnált hazai garnitúra vezéregyéniségei, s a fentiek mellett újabb adalék ehhez a kérdéskörhöz a Videoton esete, amely éppen Lothar Matthäus helyett ültette le az utolsó pillanatban a kispadra dr. Mezey Györgyöt, afféle kényszermegoldásként, s lám, a csapat őszi bajnokként várhatja a tavaszt (és a Debrecen sem mondjuk Miroslav Beránekkel, hanem Herczeg Andrással jutott be a BL-be, ahogyan a Fradi Novák Dezsővel és nem Marijan Vlakkal...). Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy egy külföldi tréner ne lehetne sikeres Magyarországon, s hogy a magyar edzők eleve zsenik, csak éppen azt, hogy a fordítottja sem igaz.
De a meccsre visszatérve: legalább annyira sajnálatra méltó, mint amennyire bosszantó, hogy Németh Krisztián megint felemás emlékekkel zárhatta a mérkőzést. Szülővárosában gólt lőtt és keblére öleltethette magát a nyolcezres győri közönséggel, hogy azután újra megsérüljön s ez megint – ki tudja, hányadszor – visszavesse őt a drukkerek tízezrei által lélegzetvisszafojtva figyelt karrierjében. Pedig ha a szurkolók szeretetén múlik, nem ússza meg, hogy előbb-utóbb valahára ne legyen a magyar válogatott sztárcsatára...
Ha pedig Pesten rendezték volna az olaszok elleni meccset, biztos lett volna a telt ház.
De ami a 2–0-t illeti, ez már tényleg valami...
Szöllősi György
A legutóbb ott tartottunk, hogy kiderült: a Real Madrid elnökségi üléstermében, a Bernabéu Stadionban Puskás Ferenc-szobrot helyezett el a klub.
Azóta újabb nemzetközi elismerést hozott Magyarországnak Puskás, aki még három évvel a halála után is többet tesz az országért, mint bármelyik aktív sportolónk: a valladolidi filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat nyerte el a Puskás Hungary.
A fesztiválon való bemutatkozás híre egyébként már a Real Madrid múlt szombati, Getafe elleni bajnokijára készült programfüzetbe is bekerült, csakúgy, mint a FIFA új Puskás-díjáról szóló tudósítás, a díjról Spanyolországban is mindenki értesült már.
A meccsre ugyanis meghívás kapott a felcsúti Puskás Akadémia Madridban tárgyaló delegációja, és az ott készült néhány fotóval, meg egy-két emlékezetes momentum leírásával még adós vagyok.
Érdekes szituációban érkeztünk, hiszen a Real hétközi 4–0-s kupaveresége (a harmadosztályú Alcorcóntól!) végképp kiverte a biztosítékot a korábbi hetek botladozásai után a Real szurkolóinál, a sajtónál és a vezetőknél. Szombaton mindenáron nyerni kellett, mert ami történt, az a 300 millió eurós játékosvásárlás után gyakorlatilag a világvége.
És ilyen előzmények után a meccs elején tíz emberre fogyatkozott a Real csapata… Na, ez volt az a pillanat, amikor nem lettem volna Manuel Pellegrini vezetőedző helyében. A korábbi csapatainál igen eredményes chilei edző fejében az is megfordulhatott, hogy a világraszóló sikerek, amelyekre a Realhoz szerződött, valaki másra várnak, s ő a meccs után mehet, amerre lát. De hát a nagy klub azért nagy klub, hogy játékosai ilyenkor – visszakapaszkodva a szakadék széléről – nyerjenek. Higuaín duplája, és a Real – időnként – parádés futballja visszaadta a kudarcok ellenére ezúttal is kilencvenezres közönség hitét.
Ha valaki nem tudná, az idei év kulcsfontosságú a Real életében (persze, melyik nem az?): tavasszal lesz a valaha játszott legnagyobb klubmeccsként számon tartott Real Madrid–Eintracht Frankfurt BEK-döntő (7:3) 50. évfordulója. Madrid ebből az alkalomból megkapta a BL-döntő rendezési jogát, de az ünnep persze csak akkor lehet teljes, ha a Real lesz a finálé egyik résztvevője. Ötven éve az volt a kérdés, megnyeri-e a Real sorrendben ötödször is az Európa-kupát, most az a tét, meglesz-e végre a tizedik BL-trófea a történelem legsikeresebb klubjának vitrinjében? Fél évszázada Di Stéfanóék csattanós választ adtak (Don Alfredo három, Puskás ugyebár négy gólt szerzett azon a döntőn), most azért is remegniük kell a madridistáknak, hogy a csapat elérjen a fináléig, és ez cseppet sem lesz könnyű feladat. De Pellegrini képes lehet rá, Kaká és C. Ronaldo pedig valójában csak ebben az esetben szolgálja meg a pénzét.
Madrid után Firenzébe, magyar vonatkozású meccsre indultam. S nem csak azért, mert a Fiorentina magyar szponzora és szurkolója, Zwack Péter hívott, hogy családjával együtt nézzem meg a csapat BL-meccsét, hanem természetesen azért, mert az ellenfél a magyar bajnok, Debrecen volt. Igaz persze, hogy ezúttal nemigen számíthattunk hazafias öntudatunkat tápláló élményre, ha csak nem annak az unicumos üvegnek a látványára gondolok, amely a pálya melletti kocsmában éppen úgy megtalálható volt, mint Firenze és Olaszország többi vendéglátó helyén.
Kezdjük megszokni, hogy amelyik ellenfél komolyan veszi a Lokit, az tíz perc alatt rúg neki három gólt, ez történt most is a második félidő elején, jóllehet Szima Gábor a félidei 1–1-es állásnál eufórikus hangulatban azt találta mondani: „legyünk rá büszkék, hogy magyarok vagyunk”. Ezzel eddig sem volt persze baj, de talán nem pont abból fogunk önbizalmat meríteni, hogy futballbajnokunkat kéthetente jól elverik valahol Európában. A csoportkör kétharmadánál 14 kapott góllal, 0 ponttal a DVSC már a 32 csapatos BL-mezőny egyértelműen legrosszabb csapata, és jó esélye van arra, hogy megdöntse a Ferencváros 14 évvel ezelőtti, sokáig életben maradt európai rekordját, a 19 kapott gólt. A Fradi egykori öt pontjára ugyanakkor kevés a Loki sansza.
A meccs legszebb magyar pillanatát Rudolf Gergely produkálta, aki pompás mozdulattal egyenlített, rajta kívül Bodnár Lászlótól lehetett rendszeresen futballt látni. Erejével, magabiztosságával kiemelkedett a magyar csapatból, még akkor is, ha az egyik helyi sportlap szerint ő volt a legrosszabb a pályán, és képtelen volt tartani a mezőny legjobbját, a kétségtelenül nem debreceni nívón futballozó Juan Vargast.
November 24-én a Liverpool jön Budapestre (nem Debrecenbe ugyebár, mert ott nincs megfelelő futballpálya), amelyiknek muszáj nyernie, ha a BL-továbbjutást komolyan veszi, azután pedig a jelenlegi csoportelső Lyon otthonába látogat a DVSC. Nehéz elhinni, hogy a Debrecen, amely már az NB I-ben sem nyer hetek óta, éppen Európa két élcsapata ellen lesz majd sikeres, de a futballban, persze még bármi megtörténhet. Az is, hogy valamelyik nagycsapat nem elégszik majd meg egy-egy háromgólos tízperccel a Loki ellen, hanem végighajtja a mérkőzést…
Persze, persze, amikor a DVSC – jórészt az UEFA új lebonyolítási rendjének köszönhetően – bejutott a BL-csoportkörébe, mindenki azt mondta, ez már akkor is ünnepi esemény, ha innentől minden meccsen kikap a magyar csapat. Naná, de gondolatban ilyenkor rendszerint hozzátesszük, hogy azért minden meccsen biztosan nem kap majd ki… Nos, e pillanatban kevesebb az esélye annak, hogy lesz debreceni pontszerzés, mint annak, hogy nem, ha pedig hat meccsen húsz gól körül kap a Loki, az inkább az átszervezés elleni érv lesz, semmint futballünnep.
A tapasztalatok miatt elfogult vagyok persze, de ha megengedik: ahol a DVSC elöljárói képviselik a hazámat, ott azért különösebb büszkeségre nemigen van ok. Nagyobb baj, hogy hasonlóképpen kell vélekednünk a játékosok teljesítményéről is. Bár most, amikor közelről tanulmányozhattam a Real Madrid elnöki páholyának társaságát egy szimpla bajnokin, és összevethettem például a Debrecen–Levszki Szófia mérkőzés úgynevezett VIP-vendégeivel, azt is meg kell állapítani, hogy nincs nagyobb különbség a pályán, mint a dísztribünön…
"Nagyon fontos személyek" a Real Madrid egyik VIP-termében
A spanyol ifiválogatott tagjai is kijöttek a meccsre – avagy a vaku esete a fényvisszaverős cipőkkel
Ha szívesen kínálják, Madridban is jólesik az ízes falat a vendégeknek
Dr. Kollarik Tamás, Tóth-Zele József és Jakab János a lelátón
Érkezik a csapat a pályára, már ezt a pillanatot is mindenki meg akarja örökíteni
A legnehezebb pillanatokban igen magányos az edző, a Realnál is
A meccs az edzők szemszögéből…
Lass: ez a fantasztikusan ügyes színes bőrű fiú játszik most Puskás egykori mezében
Raúl bemelegítése a pálya szélén
Raúlhoz egy másik (volt?) világklasszis, Ruud van Nistelrooy csatlakozott, és meg kell mondani, hogy a bemelegítő gyakorlatokat nem végezték túl nagy elánnal
Debreceni vezetők a fehér asztalnál…
…és a firenzei lelátón
Unicum, a nap sikeres magyar terméke a szurkolói kocsma polcán…
…és a Zwack-család poharában a meccs után
A Puskás Akadémia delegációjának egyik fontos tárgyalási témájaként szerepelt a papírjainkon a madridi Puskás-szobor ügye. Még Ramón Calderón, az akkori elnök ígérte meg budapesti gyászbeszédében, hogy a királyi klub szobrot állít Panchónak. Nos, az edzőbázison, amelynek még a harmada sincs készen, valóban lesz Puskás-szobor, erősítette meg a Real szándékát Manuel Redondo elnöki kabinetvezető csütörtöki ottjártunkkor: a Disney cég bevonásával alakítják ki és rendezik be a további, körülbelül tízhektáros területet a Real sportvárosában, s itt a különféle terek, utcák, városrészek a klub nagyjainak nevét viselik majd.
Nem akarnak rögtönözni, mondta Redondo úr, a végleges tervek ismeretében helyezik el Öcsi bácsi szobrát a létesítmény egy központi helyén még Florentino Pérez négyéves elnöki mandátuma alatt. Ez az ígéret tehát megnyugtató és felemelő lehet a Puskás-rajongók számára, az a meglepő fordulat azonban egyenesen megható, amelyről most beszámolhatok.
Kiderült ugyanis, hogy a Calderón által ígért szobor már el is készült, és bár az előző elnök nem túl népszerű az új vezérkar körében, az általa készíttetett Puskás-szobrot annál nagyobb becsben tartják.
A magyar rajongók, sőt a média által eddig nem látott, nem mutatott szobor ugyanis a Bernabéu Stadionban a Real Madrid elnökségi tárgyalótermébe került, ahol immár minden pénteken, amikor a világ legsikeresebb futballklubjának vezérkara összeül, jelképesen ott van az elöljárókkal Puskás Ferenc is. A szobrot ezúttal megmutatták nekünk, a fotóját pedig természetesen megosztom Önökkel a váratlan élmény hatása alatt...
És még egy adalék Öcsi bácsinak a futballvilágban és a szurkolók szívében fellelhető, máig ható személyes jelenlétéhez: a madridi stadion egyik huszonéves biztonsági embere a zakónkon látható Puskás Akadémia felirat láttán kérdés nélkül is sietve kifejtette, hogy a FIFA Puskás-díjat alapított, s hogy ez elégtételt jelent amiatt, hogy a forradalom után a nemzetközi szövetség eltiltotta és csaknem ellehetetlenítette Puskást és emigráns társait...
Nem ide tartozik, de ha már láttuk, elmondom ezt is: amint a képen talán kivehető, este, sötétedés után ilyen, erre a célra gyártott szerkezetekkel világítják meg a Bernabéu Stadion gyepszőnyegét a fű gyorsabb regenerálódása érdekében, a hatalmas lelátók által eltakart nappali fényt pótolandó...
(Jakab János, a Puskás Akadémia technikai igazgatója a Bernabéu Stadion elnökségi üléstermében, Puskás Ferenc új mellszobra mellett)
(A füvet megvilágító, gurítható lámpaállványzatok a madridi Bernabéu Stadionban, amelyet Puskás Ferenc egy 1958-ban hazaküldött képeslapon csak úgy aposztrofált: „Üdvözlet az új műhelyből…”)
Három év telt el, amióta dr. Csorba István, egy futballrajongó mérnök teljesen ismeretlenül felkeresett a Nemzeti Sport szerkesztőségében azzal, hogy globális góllövői díjat kellene alapítani az arra legérdemesebb, Puskás Ferenc nevével. Az ötlethez a FIFA támogatását kértük, s ehhez azt az alkalmat használtuk föl, hogy a 2007-es düsseldorfi UEFA-kongresszus egyik díszvendége Puskás Ferencné volt, aki az UEFA Érdemrend Smaragd-fokozatát vette át elhunyt férje nevében Lennart Johanssontól. Johanssonnak az volt az utolsó napja elnökként, mert másnap Michel Platinit választotta utódjául a kongresszus. A Puskás-díj ötletét azonban volt alkalmunk megismertetni a jelenlévő Sepp Blater FIFA-elnökkel, aki az első pillanattól támogatójává vált az elképzelésnek.
A FIFA kijelentette: támogatja a díj létrehozását, de csak abban az esetben, ha az a FIFA saját díja lehet, amelyet minden évben az évzáró nagy futballgálán adnának át. Kezdetben budapesti ceremóniára gondoltunk, de a FIFA egyértelmű kívánságával aligha lett volna értelme vitatkozni, s a nagy játékos özvegye is úgy vélte, jobb és méltóbb kezekben aligha lehetne az ügy.
Tudni kell, hogy az ötletgazda és a család a kezdet kezdetén lemondott mindenfajta jogdíjról, mondván, itt nem üzletről van szó, hanem egy pénzben ki nem fejezhető megtiszteltetésről, amely örök időkre segít fenntartani a labdarúgás talán legnagyobbjának a nevét.
Így aztán már csak azt kellett megvárni, hogy az apparátusok útvesztőiből és a jogászok számítógépeiből végül előkerüljön a véglegesnek tekinthető megállapodás-tervezet, s hogy találjunk egy megfelelő alkalmat, amikor ünnepélyes körülmények között bejelenthető a megállapodás.
Itt el kell mondani, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség nemzetközi igazgatója, dr. Bienerth Gusztáv tette a legtöbbet azért, hogy az ügy egy pillanatra se kerülhessen le a sok más feladattal foglalatoskodó FIFA vezetőinek napirendjéről, s aki a gyakorlatban is mindvégig vezette a tárgyalásokat magyar részről, közvetített a FIFA és a család között. Kisteleki István MLSZ-elnök is kezdettől támogatta a díj megalapításának ügyét, csakúgy, mint Szepesi György, a FIFA örökös tagja, aki kérésünkre többször emlékeztette személyesen Sepp Blattert a Puskás-díj ötletére.
Ez egyszer hadd mondjam el, hogy a lobbizás egy fázisában, tavaly tavasszal az MLSZ kezdeményezésére közéleti emberektől, a kulturális és sportélet vezetőitől, hírességeitől kértünk támogató leveleket a Puskás-díj ügyében. A FIFA-nak címzett elegáns üzenetek sokasága néhány százalékkal ugyancsak hozzájárulhatott ahhoz, hogy valóság lett a budapesti mérnök álmából. Íme, azoknak a névsora, akik első szóra saját kezűleg szignált levelükkel támogatták a kezdeményezést: Orbán Viktor, Dr. Mezey György, Buzánszky Jenő, Albert Flórián, Kisteleki István, Szepesi György, Schmitt Pál, Elbert Gábor (akkori sportszakállamtitkár), Bánki Erik a Parlament Sport-és Turisztikai Bizottságának elnöke), Vizi E. Szilveszter (a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke, dr. Kovács Tibor (a Nemzeti Múzeum igazgatója), Monok István (a Széchenyi Könyvtár igazgatója), Vass Lajos (az Állami Operaház főigazgatója), Kovács Koko István, Erdei Zsolt, Vince Mátyás (MTI-elnök), Csötönyi Sándor, dr. Eötvös Pál (MÚOSZ), Pajor-Gyulai László (Magyar Sportújságítrók Szövetsége), Joseph Böröcz (Újpest), Domonyai László (MTK), Buzgó József (Nemzeti Sport, főszerkesztő), Gajda Péter (kispesti polgármester), Gyurcsány Ferenc (akkori miniszterelnök), Bajnai Gordon (akkori sportért felelős miniszter), dr. Baán László (Szépművészeti Múzeum), Bihari Mihály (az Alkotmánybíróság elnöke), Grosics Gyula, Talmácsi Gábor, Palotai Károly.
Néhányan halogatták vagy elmismásolták a segítségnyújtást, és ketten akadtak, akik ilyen vagy olyan indokkal, de nemet mondtak: Sólyom László köztársasági elnök és Demszky Gábor főpolgármester.
(Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy Sólyom László egyébként megrendítő gyászbeszéddel búcsúzott Puskás Ferenctől a Szent István Bazilikában három éve, Demszky Gábor pedig – másodszorra – megszavaztatta a közgyűléssel Puskás díszpolgári címét, s szabályt is változtatott azért, hogy a kispestiek utcát nevezhessenek el Öcsi bácsiról. Igaz, az a bizonyos Stadionok elnevezés még mindig sokak szemét szúrja, főként, hogy a sok furcsa ügyről ismert BKV vezérigazgatója egykor anyagi indokokkal magyarázta, hogy miért nem cserélik le a táblákat Puskás Stadion feliratra…)
Köszönet jár a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiának is, amely méltóképpen vendégül látta és megszervezte az aláírási ceremóniát: Sepp Blatter kedden Orbán Viktor vendége volt Felcsúton és bejelentette, hogy a FIFA minden évben Puskás-díjjal tünteti ki azt a labdarúgót, aki a legszebb gólt lövi a világon. A világszövetség elnöke és Puskás Ferencné aláírta az erről szóló megállapodást, s az első díjátadásra már az idén december 21-én sor kerül Zürichben a FIFA World Player Gala keretében.
A meseszerű történet szomorú csattanója, hogy dr. Csorba Istvánnak más csak a feleségét és a leányait köszönthettük kedden Felcsúton: az ötletgazda ugyanis súlyos betegség után október 9-én, tizenegy nappal az ünnepélyes bejelentés előtt elhunyt.
Ez hát a Puskás-díj rövid története, legalábbis eddig, mert a történet jószerével még csak most kezdődik. Évente többször hallunk majd a listákról, a szavazásokról, a díjátadásról.
A legnagyobb köszönet persze Puskás Ferencnek jár, aki káprázatos pályafutásával máig ható példát állított a futball nemzedékeinek örök sora elé. Az ő példája és a játék filozófiája előtt tiszteleg a FIFA – mondta Blatter -, amikor létrehozza a Puskás-díjat.
A felcsúti esemény híre bejárta az egész világot, az Akadémia honlapja kigyűjtött néhány cikket Chicagótól Sanghajig, Kolumbiától Lengyelországig és Egyiptomtól Japánig, amelyek átvették a nagy hírügynökségek jelentéseit. Íme, ezeket önök is láthatják az alábbi linkekre kattintva. Megint egy bizonyság arra, amit sokszor emlegetünk, mégis kevesen hiszik el idehaza: egyedül Puskás Ferenc személye képes arra a mai napig, hogy egy magyarországi hír bekerüljön a világ összes újságjába.
Szöllősi György
(A képekért köszönet Takács Józsefnek, a PFLA fotósának és a FIFA-nak)
http://www.chicagotribune.com/sports/sns-ap-soc-fifa-puskas-award,0,5307590.story
http://www.football-media.net/tag/award
http://search.japantimes.co.jp/cgi-bin/sc20091022a2.html#
http://www.wandtv.com/Global/story.asp?S=11346034&nav=menu589_2_1#
http://www.brandonsun.com/story.php?story_id=164608
http://theprophet-nikeshoes.blogspot.com/2009/10/fifa-introduces-puskas-award-honoring.html
http://www.aldia.cr/ad_ee/2009/octubre/21/ovacion2130048.html
http://home.vnn.vn/fifa_gioi_thieu_giai_thuong_ton_vinh_ban_thang_dep-151060480-612426948-1
http://forum.sky.it/post4145170.html
http://www.jornadaonline.com/Deporte/36522-La-FIFA-otorgar%C3%A1-el-''Premio-Pusk%C3%A1s''-
http://www.fussballportal.de/wm-2010/fifa/fifa-verleiht-preis-zu-ehren-von-ferenc-puskas
http://www.blogdedeporte.com/la-fifa-crea-el-premio-ferenc-puskas.htm
http://www.espbr.com/noticias/fifa-vai-premiar-gol-bonito-temporada
http://www.thestar.com/sports/article/712957
http://www.telam.com.ar/vernota.php?tipo=N&idPub=165148&id=320825&dis=1&sec=6
http://www.bongdaso.com/Art_66665.aspx
http://www.maivoo.com/The_thao/FIFA-gioi-thieu-giai-thuong-ton-vinh-ban-thang-dep/79995.html
http://diariodigital.sapo.pt/news.asp?section_id=126&id_news=416538
http://sports.media.daum.net/nms/today/group2/media/view.do?cate=0&type=c&newsid=1606545&cp=yonhap
http://www.voetbalonline.nl/item/11241/Pusk%C4%AFsprijs-voor-mooiste-treffer-
http://www.tvn24.pl/0,1624896,0,6,fifa-nagrodzi-pilkarskich-artystow,wiadomosc.html
http://english.mti.hu/default.asp?menu=1&theme=2&cat=25&newsid=265228
http://www.diariodeavisos.com/diariodeavisos/content/291654/
http://www.canalrcn.com/futbolmania/index.php?op=desarrollo&idS=1540&idC=93256
http://news.egypt.com/en/200910217853/news/sports/blatter-unveils-fifa-puskas-award.html
http://master.dailychilli.com/sports/444-puskas-goal-of-the-year-award
http://www.shanghaidaily.com/article/?id=417017&type=Sports
Ott vagyunk és egészen decemberig érdekeltnek tekinthetők vagyunk a Bajnokok Ligájában (még ha kicsit kezdi is feszélyezni a szurkolókat és az egymilliós díjat felajánló Nemzeti Sportot, hogy még mindig várat magára az első Loki-gól).
Az utolsó napig versenyben voltunk és szavakkal le sem írható váratlan sikert értünk el U20-as válogatottunk révén az egyiptomi világbajnokságon (még akkor is, ha – nem hazudok! – máris hallottam olyan hangokat, amelyek szerint ez a csapat világbajnok is lehetett volna, ha az MLSZ nem szúrja el a felkészülést a kapkodó, átgondolatlan edzőcserékkel…). A valóság inkább az, hogy bár az MLSZ hajmeresztő módon kísérletezett a csapattal, végül, még az utolsó pillanatban talált egy valódi – és ami az utánpótlásban több –, rutinos edzőt az együttes mellé, aki kulturáltan (leszámítva az olasz meccs néhány momentumát) és a csapatot emberileg, szakmailag jól egyben tartva levezényelte a kispadról a vb-t. Lehet azon fanyalogni, hogy például a Ghána-meccs első félidejében éppenséggel szerencsétlen és rossz taktikával álltunk fel a későbbi világbajnok ellen, amelyről csak a második félidőben derült ki, hogy ha mi támadunk helyette, akkor le tudjuk futballozni, de igazságtalan lenne a magyar futball utóbbi két évtizedének legnagyobb sikere láttán így beszélni. Ne felejtsük el ugyanakkor azt sem, hogy az Egervári-csapat klasszikus értelemben ötvenszázalékos teljesítménnyel lett Európa legjobb és a világ harmadik legjobb csapata: a rendes játékidőben a vb-n két győzelmet, három döntetlent és két vereséget könyvelhetett el az együttes. Igen ám, de a fiúk ereje és a közönségsiker éppen azokban a bizonyos hosszabbításbeli produkciókban rejlett, nem is beszélve a tizenegyesrúgásokról. És ha mondjuk Zlatan Ibrahimovic utolsó percben lőtt góljai kapcsán arra a bizonyos magyar átokra panaszkodunk, akkor vegyük észre azt is, hogy aki mer, az nyer, és aki megérdemli, annak szerencséje is lehet. És ha már azt említettem, hogy Európa legjobbja, a világ harmadik legjobbja lett a magyar csapat, akkor itt is vegyük elő az 1986-os párhuzamot. Az a magyar válogatott, amelynek Egervári Sándor volt az egyik edzője, a csúfosra sikerült ’86-os vb előtti esztendő végén Argentína és Brazília mögött a 3. helyen állt a világranglistán, a kontinens legjobbjaként… Reménykedjünk hát abban, hogy most sikeresebb folytatás következik (és a ’84-es ifi Európa-bajnok magyar csapat sorsánál is sikeresebb), mert abban azért mindenki egyetért, hogy a vb-bronz igazi értéke a játékosok sorsának jövőbeli alakulásában mérhető majd le.
Mindenesetre a sokat szapult MLSZ dicséretére hadd mondjam el azt, hogy a jól motiváló és átlátható premizálási rendszer nagy erénye volt az egyiptomi vb-n a magyar futballvezetőségnek. Nem egy magyar szereplés ment már rá arra világversenyeken, hogy a vezetők mismásoltak a pénzekkel, nem mondták meg, hogy milyen eredményért mekkora összegű prémium jár, vagy éppenséggel megszegték a szavukat, elsíbolták a játékosok pénzét. Az álamatőr és álszent kommunista sportvezetőség „valutázásairól" hosszan lehetne írni, egyszer nyilván fogok is. Emlékezzünk, még a közelmúltban, az atlantai olimpián is azon tanakodtak a játékosok és az MLSZ-vezetők az első meccs előestéjén, hogy akkor most lesz-e pénz, és ha igen, mennyi. A futballtörténetből két konkrét, magyar vonatkozású ellenpéldát tudok mondani, s mindkettő sikertörténet. Amikor Kovács Ferenc a Videotonnal elindult az UEFA-kupában 1984-ben, akkor már a sorozat elején tisztázta a vezetőkkel, hogy mekkora összegeket (hatalmas összegeket) kér az egyes továbbjutásokért. Előre ígéretüket vette, és elmagyarázta nekik, hogy a siker reklámértéke fedezi majd a gyár kiadásait. A játékosoknak tiszta feltételrendszerről beszélhetett: hatalmas munkáért és jó eredményekért cserébe nagy pénzt kereshetnek. Ugyanígy előre kikötötte a szerződésében a prémiumok összegét Puskás Ferenc is, amikor a Panathinaikosz edzője lett. Meglehetősen furcsán néztek rá a görög sportvezetők, amikor Puskás arra kérte őket, állapítsák meg előre a BEK-negyeddöntő, -elődöntő és -finálé jutalmát. De kérésére megtették, s aztán, amikor mindenki bámulatára BL-döntős lett a görög amatőrcsapat, fizethettek.
Valami hasonló történt most az MLSZ-nél is. A játékosok tudták, hogy ha elérik azokat a bizonyos nagy eredményeket, akkor magyar és ifiszinten nagy pénzt kereshetnek. Tiszta, világos és nyilvános volt a szisztéma, mindenki tudta, mi a dolga: a játékosnak hajtani, a szurkolónak izgulni, az MLSZ-nek fizetni. Ezt a pénzt (végül összesen nyolcvanmillió forintot), azt hiszem, senki sem sajnálja a fiúktól.
Amíg azonban az U20-as csapat esete igazi sikertörténet (Both Józsi bácsi már azon a négy évvel ezelőtti nyíregyházi edzőtáborozáson is bizonygatta, hogy ezek a fiúk szupertehetségesek…), addig a nagyválogatott sztorija elkeserítő.
A kapitány, Erwin Koeman, miután tízszeres, hússzoros fizetésért semmivel sem tudott jobb eredményt produkálni, mint magyar kollégái, ámokfutásba kezdett. A dánok elleni búcsúgyőzelem beleillik „a tét nélküli meccsek világbajnokságát a magyar válogatott nyerné" sorozatba, de bár kikaptunk volna inkább, mint hogy elveszítse a csapat az utóbbi évek legjobb magyar futballistáját. Kezdjük ott, hogy Gera Zoltán bizonyosan jobb futballista, mint amilyen Erwin Koeman valaha is volt, s ez önmagában fontos, ha nem is perdöntő érv a Fulham légiósa mellett. Ismerjük ugyebár azt a típust a magyar játékosok között, aki szupertehetséges, nagyon sokat tud, de a mentalitása, a viselkedése és az életmódja alkalmatlanná teszi a nagy sikerekre. Nos, Gera Zoltán biztosan nem az a játékos, aki fittyet hányva az edzői intelmekre hajnalig iszik a night clubban a meccs előtti éjszakán, netán félvállról veszi a meccset, mert másutt jár a feje vagy lusta edzeni. Nem, nem, Gera Zoltán azon ritka magyar játékosok egyike, akiben minden fifika és lezserség megvan a pályán a szakadatlan küzdeni tudás mellett, de sportszerű életmódjára, végtelen elhivatottságára sem lehet panasz a pályán kívül. Összeveszni vele, alapvető kölcsönös tiszteletadás mellett pedig szinte lehetetlen. Saját tapasztalatból is mondom, mert évekig dolgoztunk együtt a válogatottnál abban az időszakban, amikor Zoli felnőtt kerettag lett.
Elképzelni is szörnyű, minek kellett történnie ahhoz, hogy ez a futballt mindennél jobban szerető, folyton mosolyt adó és kapó játékos lemondja a válogatottságot. Higgyék el, Gera Zoltánnak a magyar válogatott legalább százszor annyit jelent, mint Erwin Koemannak, mégis oda jutott, hogy nyilvánosan kijelentse: ebből elég. Szerintem egyszerűen azért, mert a kapitány – magyarul mondva – szórakozott vele, hosszú hónapok óta. Gera ennek a válogatottnak a kapitánya volt, és ma is bármelyik csapattársa elismeri, hogy Zoli a legjobb játékos mindnyájuk közül. Egyedül a kapitány nem volt hajlandó erről tudomást venni, és folyamatosan packázott Gerával, rendszeresen kihagyta őt a csapatból, szisztematikusan rombolva a hitét és az önbizalmát. Közben ő eltiltottként is, csereként is hosszú heteket szánt az életéből a magyar válogatottra, miközben csöndben kellett nyelnie, és asszisztálnia ahhoz, hogy nála gyengébbek vannak a pályán. (Az sem volt semmi, amikor Zolit a Puskás Stadionban az MLSZ egyik alkalmazottja felállította a helyéről a portugálok elleni meccsen, mondván, ne foglalja el a szponzorok helyét, akiknek a pénzét köszönheti… A hivatalos bocsánatkérésről azóta sem hallottunk, s inkább az a csoda, hogy Gera ezek után egyetlen percig is válogatott kerettag maradt, pedig mondjuk a klubjától azért a két óráért is több pénzt kap, amíg otthon a kislányával játszik, mint amennyit a hazai napidíjak jelentenek.) A magyar futballban, amelyben pedig olyannyira meg kellene becsülni minden, nemzetközi szinten életrevaló játékost, rendszeresen kicsináljuk még azokat is, akikre pedig építhetnénk.
A legutóbb Huszti Szabolcs esetében voltam kénytelen idézni Puskás Öcsi fiatal játékosként mondott, az MLSZ akkori vezetőjének címzett kijelentését: „Én még akkor is válogatott futballista leszek, amikor ön már nem lesz MLSZ-elnök." Az illető el akarta tiltani Öcsit a futballtól egy kiállítás miatt, ám természetesen Puskásnak lett igaza, s hamarosan eltörölték a büntetését, megint játszhatott (azt persze ő sem kívánta dr. Ries Istvánnak, hogy a váci börtönben politikai fogolyként elvtársai agyonverjék, ahogyan végül is történt). Szóval… Husztit eltiltotta az MLSZ-elnökség meg Várhidi Péter, s persze, nem kellett nagy előrelátás ahhoz, hogy belássuk: nagyon hamar szüksége lesz megint a magyar focinak Szabolcsra, talán nagyobb, mint Várhidire.
Most is csak azt remélhetjük, hogy Koeman az ostoba taktikájával és az egyre inkább előtörő arroganciájával („Gerának nincs visszaút”) mihamarabb félreáll a mai magyar élfutballistákhoz méltó csapatépítés – és Gera Zoltán – útjából.
Nem visz rá a lélek, hogy elkezdjem itt ecsetelni a személyes ügyem fejleményeit a Lokival kapcsolatban (csak annyit az ügyet követőknek, hogy végül polgári perben kell elégtételt vennem a klub valótlan állításaiért), úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy szurkoljunk együtt azért a bizonyos egymillió forintos, első BL-gólért...
Addig azonban szeretettel várjuk a világfutball első emberét, Sepp Blattert Felcsútra, hogy bejelentse és aláírásával szentesítse a FIFA Puskás-díj megalapítását. A részletekről, a globális góllövői kitüntetés mibenlétéről, az odaítélés szisztémájáról elsőként itt, az NSO-n olvashatnak, kedden 16.30-tól. Ekkor, fél ötkor a FIFA külön engedélyével a díjat megtestesítő trófea képét is megjelenteti a Nemzeti Sport internetes kiadása, a világon elsőként.
Szöllősi György
Sokan berzenkedtek, amikor korábban papírformáról meg statisztikai törvényszerűségekről esett itt szó, a vége mégis az lett, hogy a szurkolók egy része által lesajnált Dánia veretlenül első, és kint van a dél-afrikai vb-n, míg az oly sokszor ugyancsak megmosolygott Portugália (he-he, még Albániát sem tudták megverni…) alighanem második lesz, és ugyancsak továbbjut a csoportból (minket speciel oda-vissza vertek kapott gól nélkül, amint arra számítani lehetett).
A rettegett Málta, amelyet mi nagy elánnal kétszer megvertünk, győzelem nélkül áll a csoport utolsó helyén. A svédek valóban katasztrofálisan szerepeltek az elvárásokhoz és korábbi önmagukhoz képest, de ez nem zavart meg bennünket abban, hogy oda-vissza kikapjunk tőlük is.
A szurkolók nagy része mégis bizakodott, amikor a csalóka sorsolásnak köszönhetően a csoport két leggyengébb csapata, Albánia és Málta ellen két-két meccset nyert a magyar válogatott, s a keresztbeverések is szerencsésen alakultak, no meg jókor jött a nyári szünet, így hónapokig a továbbjutással kecsegtető második helyen állt együttesünk.
Ekkor a felfokozott futball-láz telt házas mérkőzéseket eredményezett (mindannyiszor vereséget szenvedtünk), a „sorsdöntő” selejtezőket nagy kereskedelmi televíziós csatorna, az RTL Klub tűzte műsorára, s az MLSZ elnöksége is annyira belelovallta magát a megelőlegezett sikerekbe, hogy 2012-ig meghosszabbította a holland szövetségi kapitány, Erwin Koeman szerződését.
Nagy baj, hogy közben senki sem vonta felelősségre a kapitányt: az utóbbi évek legjobb játékos-anyagával miért nem képes győzelemre törő taktikát kidolgozni a jelentősebb ellenfelekkel szemben. Nem is az a kérdés, hogy miért nem hozott a csapat legalább egy bravúrt, hanem az, hogy legalább miért nem próbálta ezt meg. Az összeállítás és a taktika esélyt sem kínált a győzelemre a dánok, a svédek vagy a portugálok ellen.
A tegnap esti meccsen sem történt egyéb, mint hogy tisztességgel beleálltunk egy újabb csattanós, megszégyenítő pofonba. Az volt az ember érzése, hogy ha tíz meccset játszunk a portugálokkal, akkor sem nyerünk egyet sem. Egy önmagához képest fantáziátlan, sok hibával játszó, feszült portugál együttesnek tettük meg azt a szívességet, hogy különösebb erőfeszítés nélkül átgyalogolhasson rajtunk. S tette mindezt egy olyan magyar csapat, amely állítólag az életéért küzdött.
Gyepes Gábor kritikus pillanatokban lett főszereplő, de egyáltalán nem értek egyet Knézy Jenővel abban, hogy ő lett volna a fő bűnös. Persze, bántó volt látni, hogy mennyivel lassúbb volt az első gólnál például, mint Simao Sabrosa, és azt is, hogy Babossal miként veszekszenek egy félreértés miatt. De legalább ennyire fájó, hogy lassan évek óta az a Torghelle Sándor játszik csatárt a sokkal szebb napokat látott magyar nemzeti csapatban, aki a válogatott szintet eddig nemigen érte el, hogy olyan futballisták, mint Vanczák Vilmos, Vadócz Krisztián, Buzsáky Ákos vagy Tóth Balázs, akik még nem tudtak magyarázatot adni arra, miért válogatottak, rendszeresen felléphetnek címeres mezben. Persze, a kapitány, Erwin Koeman sem produkált még a szakmájában olyasmit, ami indokolná, hogy egyesek egy ország első futballcsapatát rábízzák. Ami pedig a futballfilozófiájáról kiderült, az elkeserítő.
Gera Zoltán kettőt villant, Dzsudzsák Balázs egyet, Huszti Szabolcs talán egy felet, s a többi néma csend. Juhász Roland a 0–3 ellenére is remek védő, Bodnár Lászlón sem múlna a válogatott sikeresebb szereplése, Babos Gábor jó kapus, de csodára ő sem képes (az első gól előtt kár volt középre ütnie a labdát), Priskin Tamás a korábbi érdemeihez (és Torghelle Sándor teljesítményéhez) képest megalázóan kevés lehetőséget kapott az egész sorozatban, amikor pedig beállt, kapkodott, idegeskedett – tegnap például a neki jutó rövid félóra alatt kétszer kézzel próbálta meg levenni a labdát.
Így szalasztottunk el tehát egy újabb lehetőséget, egy kezdő edző első, tétova lépéseinek támogatásával, az ezzel járó kockázattal s kísérletezéssel, és sorrendben a hatodik világbajnokságot rendezik majd meg nélkülünk.
Nagyon komolyan mondom, hogy erre a teljesítményre a félmillió eurót (évi 140 millió forintot) kereső szövetségi kapitány nélkül, egyáltalán, bármilyen edző nélkül is képes lett volna a magyar válogatott. Na jó, talán Albánia ellen becsúszott volna egy iksz…
Címkék: Egyiptom, Koman Vladimir, Korcsmár Zsolt, Németh Krisztián, Szabó János, U19, U20
„Életem legnagyobb futballélménye volt ez a meccs!”; „El sem hiszem, hogy ez velünk történt!” – ilyen és ezekhez hasonló hozzászólások árasztották el tegnap éjszaka az NSO-t.
Valóban nehéz szavakat találni arra, ami történt, illetve nincs jelző, ami túlzó lenne, hiszen az én generációm életében ilyesmi magyar csapattal még nem történt.
Megverni az olaszokat. Világversenyen. Vb-elődöntőbe jutni. Háromszor szerezni meg a vezetést egy ilyen meccsen. Kiállíttatni három játékost plusz egy edzőt az olasz válogatottból. Vb-gólkirályi címre esélyes magyar csapatkapitányt látni brillírozni. Első – és talán egyetlen – európai csapatként a négy közé jutni. Elképesztő…
Amikor azt mondtuk, hogy a negyeddöntő átléphetetlen határt jelentett Albertéknek 1962-ben és 1966-ban, és természetes módon tartottunk attól, hogy ezen a ponton megint vége lesz, akkor azt mondogattuk, hogy ha legyőznénk az olaszokat, az már tényleg maga lenne a csoda. Íme, megtörtént a csoda. Hosszabbításban kivívni a továbbjutást, a legjobb négy közé jutni világbajnokságon, bizony, honfitársaink közül az a bizonyos Aranycsapat tett ilyet utoljára. Hosszabbításban két gólt lőni egy világbajnokságon? Németh Krisztián előtt Kocsis Sándor volt az utolsó magyar, aki ilyen fegyverténnyel büszkélkedhetett. Ha most csak ifi vb-ről beszélünk, akkor is ezek a párhuzamok kerülnek elő, már csak azért is, mert ifjúsági vagy juniorszinten még csak hasonló eredményt sem értünk el soha (ez persze részint azért van, mert a FIFA csak 1977 óta rendezi meg az U20-as vb-t).
Minthogy tényleg nincs példa az elmúlt évtizedekben hasonló élményre, s az én pályafutásomban bizonyosan nincs. Kicsit belelovallva magam az előbbi gondolatsorba, hadd mondjam rögtön, hogy 1954-ben Brazília és Uruguay ellen (ez utóbbi meccs már az elődöntő volt a címvédő ellen) a magyar válogatott csapatkapitánya, a sérült Puskás Ferenc nélkül kényszerült játszani, s nyert mindkétszer hatalmas csatában 4:2-re. Ezt természetesen azért elevenítem fel, mert nagyon sokan félnek attól: mi lesz a magyar csapattal Koman Vladimir nélkül?
Ahogyan a román válogatott 2000-ben George Hagi nélkül verte meg az angolokat, és jutott tovább az Eb-csoportjából, s ahogyan a magyar U20-as csapat Németh Krisztián nélkül rúgott négyet Dél-Afrikának, úgy igenis megverhető Ghána Koman nélkül. Hiszen olyan csodákat láttunk Csehország és Olaszország ellen (most csak a paksi Szabó János teljesítményét hadd említsem itt a sok csoda közül: „jó versenyző típus”, mondta róla Gellei Imre, amikor még jószerével azt sem tudtam, ki ez a fiú), hogy immár nincs okunk kételkedni akkor sem, ha a magyar válogatott tagjai megnyerik a vb-t. Szerintem Csehországnál és Olaszországnál nehezebb ellenfelek nincsenek ezen a tornán. Persze csapatunk, amely most már magasan a legtöbb sárga lapot kapta a vb-n , s amely nemcsak Komant, de Szekeres Adriánt is nélkülözni kényszerül majd Ghána ellen (54-ben az ideiglenes csapatkapitány, Bozsik József elődöntőbeli játékát csak nagy nehezen lehetett elintézni a FIFA-nál, a brazilok ellen ugyanis kiállították Puskás helyettesét is), lassanként elhasználódhat a sok idegőrlő és fárasztó hosszabbításos csatában. Igen, ez is elképzelhető, csakhogy éppen a mentális erő, a meg nem alkuvás, az ellenfeleket megroppantó akarat az, ami eddig is előrevitte a csapatot, s most négy nap pihenő következik, ami sok mindenre elég lehet.
Tisztázzunk valamit. Sportújságírónak nem lehet szebb feladata, mint hazája futballsikereiről beszámolni. Ez a műfaj azonban egyszerűen kihalt az elmúlt évtizedekben a magyar médiából, s nem azért, mert ne lettek volna sikerekről álmodozó kollégák. Hanem éppen azért, mert ahányszor felcsillant a remény egy nagy sikerre, mindannyiszor otromba csalódás lett a végeredmény. Ebben a pillanatban azonban örülnünk kell annak, hogy bekövetkezett, amiről titokban mindig is álmodtunk, vagyis tétmeccseken, kitűnő ellenfelekkel szemben, immár rendszeres sikereket ér el magyar csapat, nem véletlen vagy kiszaladt eredményeket, hanem kiharcolt, kiérdemelt győzelmeket.
Ez akkor is igaz, ha látható: mondjuk az olasz bajnokság mezőnye még mindig erősebb, mint az ifjúsági világbajnokságé. Másként hogyan lehetséges, hogy az a Koman, aki immár a teljes mezőny egyik legjobbjává nőtte ki magát (milyen pontos a kifejezés egy U20-as tornán), a Sampdoriában és a Bariban nem tud meghatározó játékossá válni. Sőt többségükben még az U20-as válogatottnak az NB I-ben játszó tagjai sem kihagyhatatlanok saját klubjuk kezdőcsapatából. Netán éppen ezekben a napokban változik meg a helyzet? Az bizonyos, hogy ezek a meccsek pályafutásokat, életeket írhatnak át, változtathatnak meg gyökeresen. A játékosok árát többszörösére növelheti egy-két ilyen győzelem, s nem kérdés, hogy aki hazatér egyik-másik magyar vagy külföldi klubhoz, arra egészen másként néznek majd az öltözőben a többiek egy világbajnoki bronz, netán ezüst- vagy aranyérem után.
De miket is beszélek? Világbajnoki arany? Hihetetlen, hogy valós lehetőségként tudunk számolni ilyen fejleménnyel… Nem kell mást tenni hozzá, mint a soron következő két találkozót megnyerni. S már az is hatalmas siker, hogy soron következő két mérkőzés mindenképpen lesz a mieink számára, hiszen az ifiknél bronzmeccset is rendeznek. A harmadik helyért ugyanúgy Kairóban és ugyanúgy jövő pénteken játszanak, csak három órával a döntő előtt, vagyis immár bizonyos, hogy a torna végéig maradnak a mieink Egyiptomban, s hogy fellépnek a kairói stadionban is. Ez is fantasztikus tény. De egyelőre véletlenül se a bronzmeccsre készüljünk.
Olimpiai aranyérme három is van, világbajnoki aranya azonban még nincs a magyar labdarúgásnak, igaz, bronzérme sem, „csupán” két ezüst. De van itt még valami… Ha már azt a máig világhírű 1954-es felnőtt-tornát emlegettem: az akkori világbajnokot, Nyugat-Németországot a torna elején szinte kinyírta a hazai sajtó, a kapitányt, Sepp Herbergert le akarták váltani. Tudják, miért? Mert a csapat csúfos, megalázó, 8:3-as vereséget szenvedett a csoportjában – a magyaroktól… Ahogyan mi is csúfos, megalázó vereséggel kezdtünk Honduras ellen. Ma már hajlamos vagyok azt gondolni, egyszerűen azért, mert túl kevéssel a rajt előtt érkezett a magyar csapat Egyiptomba, s csak a második meccsre sikerült ráhangolódni a helyi körülményekre. Azóta viszont csak nyerünk. Immár zsinórban negyedszer sikerült ez tegnap este, amikor sok magyar szurkolót élete legszebb élményével ajándékozott meg az U20-as magyar labdarúgó-válogatott.
Bizonyos, hogy ezt a csapatot nem fogják a pokolba kívánni a szurkolók, ha végül „csak” ezüstérmes lesz, mint egykor Grosicsékét. Azt viszont minden kollégám nevében mondhatom, hogy Honduras-meccs ide vagy oda, hajlandóak vagyunk a magyar nyelvben meghonosítani a „kairói csoda” kifejezést…
Egyiptomi képeslap hátulján a legendás Aranycsapat tagjainak aláírása
Puskás lapja Kairóból, immár a Real játékosaként
A Honvéd és a válogatott is edzőtáborozott Egyiptomban az ötvenes években. Világsztárok a piramisnál, középen a napszemüveges alak Puskás
Az U20-as csapat mostani edzője, Pisont István ezen a képen Puskás Ferenc magyar válogatottjának tagjaként szerepel. Emlékeznek? Találkozó a Toronyépületnél… (Illés Béla, Márton Gábor és Csábi József is szerepel a képen)
Gulyásleves Szuezben 1.
Az olaszok elleni hosszabbítás előtti pillanatok
Koman Vladimir az Eurosportnak nyilatkozik a pompás győzelem után
Egy önkéntes Németh Krisztiánnal fényképezkedik
Vb-piramis. Reméljük, mi leszünk a csúcsán
Szuezi gulyásleves 2. Akik örülnek neki: Somogyi Zsolt (NS), Szilágyi László (Puskás-akadémia)
Szöllősi György
Szilágyi László, a Puskás-akadémia honlapszerkesztője újabb képsorozatot küldött Egyiptomból, immár Szuezből. A képeket nézve továbbra sem áll fenn a veszély, hogy profi fényképésszé válik, de így is van annyira érdekes egyik-másik felvétel, hogy egy pillantást megér. És ne feledjük: a legújabbkori magyar futball legnagyobb sikerének helyszínére visznek bennünket a fotók, egy kicsit közelebb a „sikerre ítélt” generáció tagjaihoz.
Gólöröm Koman Vladimir hosszabbításban lőtt gólja után
Simon András, Simon Ádám: az ikrek. Mi lenne, ha az
eltiltott Ádámot is játszatnánk a tesója igazolásával?... Nem jó, mert akkor
András nem játszhatna...
"Személyi igazolvány nem adja a jogot, hogy egy néző
ülés." Vagy úgy... De legalább "magyarul" is ki van írva...
Elmosódott a kép, de mégiscsak ebben a pillanatban jutottunk a legjobb nyolc közé
A múltkori kérdésre, hogy lesz-e még magyar gólöröm Egyiptomban, íme, itt a szemléletes válasz...
Ez a hivatalos csapatbusz szállítja fiainkat újabb és újabb sikerek felé
Ahogy a hírek szólnak, a helyiek és a szervezők megszerették Alexandriában a magyar küldöttséget és Egervári Sándor szövetségi edzőt. Mi több, egyes elképzelések szerint a magyar edzőről kapta a nevét a város...
Ő is a mieink segítségére volt
Amikor még csak reménykedtünk a csodában
Szilágyi László és vele egy sorban Virányi Zsolt, a
Magyar Rádió tudósítója
A médiaközpont hölgy önkéntese, természetesen
csadorban
Amikor Gulácsi Péter megfogta az első tizenegyest
Ami az m2 közvetítéséből kimaradt: a hosszabbítás
előtti percek
És ami ugyancsak kimaradt: a hosszabbítás rövid
szünete
A magyar csapat a Hiton szálló e termében tartotta a taktikai értekezletét. Tán a vakut kikapcsolhattuk volna...
Ennyi gólt azért nem lőttünk...
Az orvosi központ
Egy alexandriai Lada taxi
Németh Krisztián iszik
A magyar csapat alexandriai öltözője
Dinnyés Márton, az MLSZ sajtósa a bombagólt szerző Kiss Mátét interjúvolja
Magyar szurkolók is voltak a stadionban
Lásd a korábbi megjegyzést a szervezők és a
magyar kapitány közötti kölcsönös rokonszenvről (Egervári Sándor amúgy
dolgozott már arab országban: Szaúd-Arábiában is volt edző)
Egervári Sándor a hazai sikerek után immár nemzetközi visszhangot kiváltó diadalt aratott az U20-as vb-n
A csomagok elhelyezése a taxiban a buszpályaudvaron
A nyilvános WC-ben az öblítést is megoldották
Ők pedig már a mai ellenfeleink: az Eb-ezüstérmes olasz válogatott tagjai biliárdozással múlatják az időt
Szöllősi György
Még inkább hátborzongató, ha sorra vesszük, hogy Olaszország és Németország (azaz a futballtörténet két legsikeresebb európai nemzete) mellett sikerült talpon maradnunk, míg további 50 (!) UEFA-tagállam már korábban (többségük tavaly, Anglia és Spanyolország a minap) elvérzett. A németeknek még ráadásul meg kell vívniuk egy nyolcaddöntőt Nigéria ellen, és csak akkor tartanak majd ott, ahol most Egervári Sándor együttese.
Emberemlékezet óta nem tudok olyan magyar érdekeltségű meccset említeni, mint a tegnap éjszakai alexandriai csata. Hogy milyen volt ez? Tele feszültséggel, fordulatokkal, drámával. No, ilyen azért volt néhány a magyar futball utóbbi két évtizedében, de olyan dráma, amiből mi jöttünk ki győztesen, szinte egy sem. Talán egy Fradi–CSZKA Moszkva kupacsatát tudnék említeni, még gimnazista koromból, amelyben a hosszabbítást követően mi jutottunk tovább tizenegyesekkel (akkor ez még nem volt akkora szó, mint a mai CSZKA ellen lenne), de jelentőségében persze az a meccs sem mérhető a tegnapihoz.
Az a határtalan elkeseredés, amely a Honduras elleni vereséget követte sok szurkoló és – mi tagadás – a sajtó részéről is, pontosan annak a jól ismert, ám megszokhatatlan érzésnek szólt: íme egy tehetséges generáció, amely megint eltűnik a süllyesztőben. Sokat vártunk egy magyar válogatottól, és megint csak a csalódást kapjuk. Mert, ismerjük be, nagyon régen kényeztettek bennünket magyar futballisták a következő erényekkel: vesztett helyzetből talpra állni, a földön fekve sem feladni, fegyelmezetten harcolni, tudásunk alatt játszva is eredményesen futballozni, klasszis válogatottat tétmeccsen legyőzni
A tegnapi meccs sűrítménye volt mindannak, amitől ez a csapat átlépte az árnyékát, túlnőtt megannyi korábbi generáción. Egy esélyesebb, és némileg jobb futballistákból álló ellenféllel szemben (azért nem véletlenül lehetett a döntetlennel és a magyar győzelemmel majdnem kétszer annyi pénzt nyerni, mint a cseh sikerrel lehetett volna) egy percig sem hitték el a fiúk, hogy ki kell kapniuk, és olyan gödörből jöttek vissza többször is, mint amit a csehek fordítása és 2-1-es vezetése, valamint Németh Krisztiánnak a tizenegyeseknél elrontott meccslabdája jelentett. Ezek azok a momentumok, amelyekért a Videoton–Manchester United UEFA-kupa meccsig (1–0, 11-esekkel továbbjutó a Vidi, 1985), de legalábbis a tévé által akkor nem közvetített Svájc–Magyarország (2–1-ről az utolsó percekben 2–3, 1995) olimpiai selejtezőig kell visszamenni az időben.
Hány, de hány úgynevezett „nagy meccset” izgultunk végig világ- és Európa-bajnokságokon, nagy gólokkal, szép fordulatokkal, büntetőkkel. A probléma csak az volt, hogy ezeknek sohasem mi voltunk a főszereplői, pláne nem a nyertesei. Megtanultuk már, hogy miként lehet az utolsó pillanatban kikapni (Japán ellen az olimpián, a svédek ellen a selejtezőkben), miként lehet tizenegyesekkel elbukni egy bravúros továbbjutást (mint a Fradi 2003-ban a dán FC Köbenhavn ellen), de hogy újra és újra talpra állva, töretlen hittel nyerjünk meg egy fontos tétmeccset, no ez a lélekemelő élmény nagyon hiányzott. (Ha megengedik, az 1997-es, finnek elleni továbbjutást érő vb-selejtező említésétől most eltekintek, mint lélekemelő élménytől, főleg a következmények ismeretében).
Ezért, a rengeteg drámai kudarcélmény hatására tört fel belőlem is a „már megint nem sikerült, megint csúnyán becsaptak minket” érzése a magyarok vb-rajtja, a 0–3 után. Mert azt ugyan mindig is tudtam, hogy egyetlen vereség után akár még világbajnokságot is lehet nyerni, de azt is tudni véltem, hogy bárki más igen, de éppenséggel a magyar csapat nem lehet képes ilyesmire.
És mégis… No, világbajnokok még nem vagyunk (és ez továbbra sem elvárható szerintem a csapattól), de csoportelsők lettünk, és a nyolcaddöntőben egy kétségtelenül roppant erős ellenfelet győztünk le (a szó minden értelmében). A tartalékos védelem és a gólokat eredményező védelmi hibák ellenére a hátsó sor igen fegyelmezetten küzdött. Két gólt összehoztak (avagy nem tudtak megakadályozni) a fiúk, de ezerszer mentettek önfeláldozóan, szépen, tisztán, az utolsó pillanatban egymást kisegítve, és közben a társaknak akadt két olyan lövésük, amely egalizálta a hátul kapott gólokat. Túlzás lenne azt állítani, hogy sok kidolgozott helyzetünk volt a meccsen (a cseheknek is legfeljebb valamivel több), de azért Németh Krisztián gurításánál, Gosztonyi András emelésénél kis szerencsével gólt lőhettünk volna. Kiss Máté elképesztő lövése és Koman Vladimir klasszikusokat idéző szabadrúgása pedig immár futballtörténelmi tett, amelyet a csatorna fennállásának alighanem legnézettebb közvetítése során remélhetőleg sok százezren láttak élőben az m2-n. (Vagy majdnem élőben…)
Tartok tőle, hogy most persze az lesz, ami ilyenkor mindig: a közvélemény végre felfedezi magának a csapatot, majd azok is odaülnek a tévé elé az olaszok elleni negyeddöntő alkalmával, akik amúgy nem szoktak focit nézni, majd megint egy vesztes meccs lesz a legnézettebb fociműsor és sokáig meghatározó futballélmény Magyarországon. De ezt persze megint a jól beidegződött tapasztalatok mondatják velem, és miért ne lehetne elverni az olaszokat is? Ahogyan tavaly visszavágtunk a spanyoloknak a két évvel korábbi Eb-vereségért, úgy most visszavághatnák az olaszoknak a tavalyi Eb-elődöntőben elszenvedett kudarcért. S miért ne lehetne egy olyan ificsapatunk, amely ellentétben a korábbi nemzedékekkel (amelyek ahogy közelítettek a felnőttkor felé, úgy halványodtak), korosztályról korosztályra sikeresebb?
De szóljunk még pár szót a tegnapi meccs emlékezetes momentumairól. Volt néhány a játékban és azon kívül is. Vicces és kevésbé vicces pillanatok.
Mivel a meccs Magyarország–Csehország találkozónak volt kiírva, ezért egyértelműnek tűnt, hogy először a „vendégek” himnuszát játsszák majd, valamiért mégis félreértettük a dolgot, és a mieink a látványos nekikészülés és összekapaszkodás után vették észre, hogy nem is Erkel Ferenc szerzeménye szól… „Ez nem is a mi Himnuszunk” – lehetett hallani a meglepett Dudás Ádám szájából. Aztán, mikor mi is sorra kerültünk, a fiúk még énekelték is a Himnuszt, sőt, az U20-as vb tévés gyakorlatának megfelelően a közeliket készítő kamera a hangot is vette, a közvetítés meg továbbította a nézőknek. Szerintem nem okos gyakorlat: ha már a fiúk veszik a fáradtságot és énekelnek (kivéve egy-két játékost), akkor ne cikizzük őket azzal, hogy a nem túl kifinomult énekhangjukat adásba tesszük…
Dudás Ádám hamarosan megint verbális produkcióval hívta fel magára a figyelmet (az igazságosság kedvéért itt jegyezzük meg, hogy hibái ellenére rengeteget dolgozott jobb oldali védőként és sok nagyszerű megoldása volt), amikor a maláj játékvezető arcába kiáltotta: „Ráment a lábára b…meg”. Magyarul bedobást szeretett volna, de ehhez aligha választott sikerre vezető és rokonszenves eszközöket.
Sajnos, „b…meg” volt még vagy tíz a meccsen, ezek közül a legkevésbé szimpatikus az volt, amikor Koman Vladimir, csapattársa, Németh Krisztián elrontott tizenegyese után jól láthatóan, de nem túl kollegiálisan ezt mondta: „Hogy lehet így rúgni b…meg”.
Tény, hogy nem sokkal előtte Koman hibátlanul rúgta a magáét, és a felfokozott hangulatban a dühe is érthető, de hát mégsem illik így leszólni a másikat, főleg a nyilvánosság előtt. Ráadásul a továbbjutás igazi csapatmunka volt: amit Németh elrontott, Gulácsi Péter és a többiek jóvá tették, Koman meg éppenséggel a Németh buktatásáért megítélt szabadrúgásból egyenlített a hosszabbítás során. Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy annyi labdát talán senki sem szerzett a meccsen, mint éppen Koman, aki a leginkább sallangmentes, koncentrált futballt nyújtotta, játékban igazi kapitánya volt a magyaroknak. Három góljával egyébként ma még a 4–9. helyen áll a góllövőlistán, de máris a legjobb, még versenyben lévő európai. A vetélytársak közül (a két spanyol fiú például) jó néhányan kiestek, vagy még kieshetnek a versenyből, s még egy két góllal akár a világbajnoki gólkirályi cím is elérhető az ukrajnai születésű fiú számára.
De ha már az indulatoknál tartottunk, jegyezzük meg azt is, hogy a csapat mestere, az idehaza sokszor a játékvezetőkkel és az ellenfelekkel veszekedő, kellemetlen modorú Egervári Sándor igen fegyelmezetten viselkedett a meccs során, ami bizonyára a játékosoknak felé is nyugalmat, erőt sugárzott. Az pedig, hogy a hosszabbítás és a tizenegyesek közötti végletekig feszült időszakban egy laza mosolyt is megengedett magának, a magyar futballban szintén régen tapasztalt lazaságra, önbizalomra vallott. És ne felejtsük: nem őt, hanem az ellenfél edzőjét kellett a lelátóra száműzni, hiszen Egervári cseh kollégája nem bírta idegekkel a hosszabbítást (éppen a Németh Krisztián megrúgásáért ítélt szabadrúgás miatt pattant el a húr Jakub Dovalilnál, aki jól érezte a veszélyt: Koman egyenlített a jó szögből járó szabadrúgásból).
Ezúttal egyébként a fölösleges sárga lapok is elmaradtak a mieinknél, de így is tény, senki sem kapott több sárga lapot a tornán, mint éppen a magyar válogatott: 14-et.
Egy nüánsz, ami a meccsek komolyságát jelzi: a fiúk hátán ott szerepel a nevük. Ostoba apróságnak tűnik, de ha belegondolunk, hogy a nagyválogatottunknak eddig jó száz év alatt nem járt soha ilyen megtiszteltetés (a selejtezőkön nem kötelező, csak fakultatív felírni a mezre a neveket), s csak akkor járna, ha ők is kijutnának egy világversenyre (az Eb-ken, vb-ken ma már kötelező), akkor láthatjuk, hogy ez sem elhanyagolható tényező. És külön öröm látni, hogy ékezettel, hibátlanul szerepelnek a nevek a magyar mezeken, nem pedig mondjuk úgy, ahogy például a FIFA honlapja még ma is képes volt leírni a három tizenegyest fogó magyar kapus nevét: Gulasci (később javították a betűcserét, bár ékezetet – az uefa.com-mal ellentétben – egyelőre nem használnak).
A meccs finomságai, emlékezetes momentumai közé sorolom Jan Vosahlík őrült laza megoldását, a „Panenkába-módon” rúgott tizenegyest is. Amióta cseh csapatot láttam tizenegyespárbajra kényszerülni, mindig akadt az öt rúgó között olyan, aki megjátszotta ezt a trükköt, s érdekes módon, rendre sikeresen. Ezúttal, a fiatalok között is akadt egy, aki vállalta, hogy életben tartja a nemzeti hagyományt, és a kapus helyére löbböli szemtelenül a labdát, ahogyan a nagy előd, Antonin Panenka tette az 1976-os Európa-bajnokság mindent eldöntő tizenegyesénél a világ akkori talán legjobb kapusával, Sepp Maierrel szemben.
És ha a nemzeti hagyományok, akkor ugyebár tudvalévő, hogy az aradi vértanúk emléknapján játszották ezt a vb-nyolcaddöntőt. Ha nem is Ausztria ellen, de – ami sokkal fontosabb – kishitűségünk, és a vereségre ítéltség gyötrelmes állapota ellen győztek a fiúk ezen a fontos magyar dátumon.
Megható volt látni azt a magyar stábtagot (úgy hiszem, Venczel József masszőr volt az), akit előszeretettel mutatott a kamera a győzelem pillanataiban, s aki szinte eszét vesztve tombolt, úgy ünnepelt.
Ha már a fifa.com párhuzamot vonat a chilei cseh–magyar negyeddöntő és a tegnapi meccs között, miért ne citálhatnánk mi is minduntalan a felnőtt világbajnokságok párhuzamait? Igenis, a 64-es olimpiai döntő és a tegnapi győzelem már elégtételt jelent a 62-es kiesésért. Most pedig ott állunk, a legjobb négy közé kerülés küszöbön, ahol két világbajnok-esélyes magyar felnőtt válogatott is elbukott már korábban. 1962-ben és 1966-ban is a negyeddöntő jelentette a végállomást. Előbbi tornán hiába lettünk csoportelsők Argentína és Anglia előtt, bírói segédlettel megállítottak bennünket a későbbi ezüstérmes csehszlovákok, Angliában pedig hiába vertük meg a címvédő és vb-ken nyolc éve veretlen brazilokat, jött a Szovjetunió elleni peches meccs. Végül hivatalosan az ötödik és a hatodik helyet osztották nekünk. De jó lenne, ha most az érmekért csatáznánk!
Persze, ne feledjük, a négy közé jutás már valóban a csoda kategóriája lenne (az Eb-ezüstérmes olaszok az addig 13–0-s gólkülönbséggel álló fantasztikus spanyolokat búcsúztatták), már a jelenlegi eredmény is világraszóló bravúr. Ahogy az MLSZ elnöke közleményében kis túlzással, de érthető örömmel fogalmaz: a magyar labdarúgás elmúlt évtizedeinek legnagyobb sikerét könyvelhetjük el.
Mi lesz, ha pénteken még ennél is nagyobb sikert kell majd elkönyvelnünk?
Hiszen most már aztán tényleg teljesen falszabadultan játszhatnak a fiúk…
Szöllősi György
Szilágyi László, a felcsúti Puskás Akadémia honlapszerkesztője a helyszínen
kíséri figyelemmel a magyar fiatalok szereplését az U20-as világbajnokságon. Ha
már ott van, készített néhány fotót, amelyeket örömmel osztok meg az NSO
olvasóival. Nem nagy szám fényképek, mondhatják, de ahhoz képest, hogy a magyar
sajtó hivatásos fényképésszel jelenleg nem képviselteti magát Egyiptomban, s
csak a nemzetközi ügynökségek fotói juthatnak el ide, mégiscsak jó látni a
dolgokat egy kicsit magyar szemmel.
A központi akkreditrációs központ, az ajtón egy lakattal...
Közelebbről...
A media officer, a helyi sajtófőnök
Ez meg a sajtóközpont
Rögtönzött sajtótájékoztató avagy nyilatkozat a Nemzeti Sportnak a meccs után:
aki kérdez, Somogyi Zsolt, aki válaszol, Egervári Sándor
A fiúk a magyar Himnuszt - hallgatják...
Szilágyi Laci a jordán állami tévének (pontosabban a csatorna csinos
tudósítójának) nyilatkozik a ragyogó rendezésről
A kairói stadion kívülről - Itt érte el nagy sikereit Hidegkuti Nándor, aki
ötször volt egyiptomi bajnok az al-Ahly-val
Ha a csapatunk gólt lő, a stáb így örül. Készül-e még ilyen kép Egyiptomban?
Ezzel a busszal szállítják a médiát a meccshelyszínek között
Ami nem sikerült 1977-ben, 1979-ben, 1985-ben, amikor résztvevői voltunk az ifjúsági világbajnokságnak (az 1985-ös szovjet vb-n például az Eb-győztes csapatunkkal veretlenül végeztünk, de sorsolással Kolumbiával szemben alulmaradtunk, és akkor még csak ketten jutottak tovább a 16 csapatos mezőny négyes csoportjaiból); ami nem sikerült az 1996-os atlantai olimpián (és előtte is csak utoljára 1972-ben), ami a felnőtt vb-ken 1966 óta nem jött össze, az most, Egervári Sándor U20-as magyar válogatottjának sikerült: továbbjutott a csoportjából.
Ez a tény önmagáért beszél, még akkor is, ha az említett esetek mindegyikében lényegesen erősebb csoportellenfelekkel kerültünk szembe (ma már ezzel együtt is nagy szó legyőzni a Dél-Afrikai Köztársaságot és az Egyesült Arab Emirségeket), és ha a csapattal kapcsolatos, korábban felvetett kritikai észrevételek mind helytállóak voltak is.
A tegnapi győzelem sok kétkedő kérdésre igyekezett választ adni, például arra a legutóbb felvetett dilemmára, hogy számíthatunk-e a korosztály húzóembereinek tartott, külföldön szereplő, de eddig nem remeklő játékosokra. Nos, ezúttal Németh Krisztián, Koman Vladimir és Futács Márkó (pazar indításával, amelyet Némethnek adott az első gól előtt) döntötte el a meccset, és szimbolikus jelentőségű, hogy a csapat két, évek óta emblematikus figurája, Németh és Koman lőtte a magyar válogatott két gólját. Emlékszem, közel négy évvel ezelőtt, amikor ezek a nevek (főleg Komané) még nem voltak annyira ismertek, Both József azt mondta, hogy az ő szerepük a korosztályos csapatban olyan (a maguk szintjén természetesen!), mint Ronaldinhóé és Eto’o-é az akkori Barcelonában. Az akkori kijelentéshez képest mindenképpen csalódást jelentett, amit a két fiú azóta elért, hiszen ha tényleg világklasszisokról lenne szó, akkor ma már előbbre kellene tartaniuk, de kétségtelen, hogy húszévesen még elmondhatják: bármi lehetséges. Détári Lajos 21 éves volt, amikor bemutatkozott a nagyválogatottban (a világklasszisok közül meglehetősen későn, persze a vetélytársak sem voltak akkor akárkik), vagyis könnyen elképzelhető, hogy éppen ez a világbajnokság jelenti majd a nagy kiugrást valamelyik 19-20 esztendős magyar játékosnak.
Az sem lehet a véletlen műve, hogy immár a harmadik világversenyén teljesít a magyar átlagnál lényegesen jobban ez a korosztály, ha azonban csak az európaiakhoz mérjük a mostani teljesítményt, akkor a jelenlegi helyzet még nem előrelépés (a legjobb öt európai csapat között van a magyar, ahogyan tavaly és három éve is), csak az újabb továbbjutás lenne az. Igaz persze, hogy ha „csak” ezt a szintet tartanák a fiúk felnőttként is, azzal alighanem elégedettek lennénk.
A szakemberek azt szokták mondani, hogy az utánpótlás-képzésben nem csak a csapat szereplését kell nézni, hanem azt, hogy egy-egy korosztályos együttesből minél több játékos ragadjon meg a felnőtt elitben. A U20-as vb-k történetének is vannak olyan sztárjai (Diego Maradona, Robert Prosinecki, Lionel Messi), akik bőven beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, de olyanok is, akik mondjuk a torna legjobb játékosa címet nyerték meg, mégsem lettek ehhez mérhető nagyságok a felnőtt mezőnyben. Nos, ha ebből a szempontból vizsgáljuk a magyar csapatot, akkor egyelőre azt kell mondanunk, hogy csapatként az elmúlt évtizedek máris legeredményesebb alakulata, még sincs olyan egyéniség a soraiban, akit az ifjúsági sikerek biztosan a klasszisjátékosok közé röpítenek majd.
No, de vissza Egyiptomba…
A tegnapi meccsen megint nyertünk, a siker ugyanúgy megkérdőjelezhetetlenül jogos volt, mint a Dél-Afrikai Köztársaság ellen, mégis, ahogyan akkor, megint maradt a szurkolókban hiányérzet. Érdemes megnézni a meccs statisztikai lapját a FIFA oldalán, a szögletarányt (4:3) és a gólokat leszámítva nem volt olyan tényező (labdabirtoklás, kapura lövések, szabálytalanságok), amelyben számunkra kedvező végeredményt hozott volna ki a statisztika az Egyesült Arab Emirségek ellen. A focit persze gólra játsszák, s lehet 10:90 is a labdabirtoklás aránya a hátralévő meccseken, ha közben világbajnokok leszünk, de mégis figyelmeztető a folytatásra nézve, hogy a csapatunk játékban még egyszer sem nyújtott feledhetetlent. Úgy lettünk csoportelsők, hogy jószerével egyszer sem játszottunk igazán jól. Ebből persze még az is kisülhet, hogy jön végre egy meccs, amelyen felszabadultan, látványosan játszunk, ahogyan ez a csapat valaha sok ilyen meccset produkált, és majd akkor kaphatja fel a fejét sok szakember. A legjobb nyolc közé jutás amúgy is nagy, nemzetközileg jegyzett fegyvertény lenne.
Amilyen szerencsés volt ugyanakkor számunkra a csoportunk sorsolása, annyira nehéz ágra kerültünk most. Mindez azért furcsa, mert csoportelsőként talán némi joggal számíthattunk volna könnyebb ellenfélre azoknál a cseheknél, akik csak gólkülönbséggel maradtak alul a szintén veretlen, csoportelső brazilokkal szemben (tegnap egy félidőn át úgy állt a dolog, hogy a brazilokkal kell játszanunk, aztán az ifjúsági selecao megfordította a meccset az ausztrálok ellen). Ha pedig sikerülne a továbbjutás, akkor a spanyol–olasz mérkőzés győztesével kellene játszanunk, ami szintén nem tűnik könnyű feladatnak. És amíg ez a négy európai csapat egymást fogja gyötörni, addig olyan párosítások vannak más nyolcaddöntőkben, mint Paraguay–Dél-Korea, Egyiptom–Costa-Rica vagy Venezuela–Egyesült Arab Emirségek (utóbbi csapat a mi csoportunkból harmadikként jutott tovább!). A FIFA által folyamatosan favorizált és felhozni próbált afrikai, ázsiai csapatok képviselete létszámban immár vetekszik az európai, dél-amerikai csapatokéval egy ilyen vb-n, de nagy átlagban az európaiak még mindig erősebbek a többieknél. Most a résztvevő hat európai válogatott közül öt ott van a nyolcaddöntőben (egyedül az angolok búcsúztak), de a párosítás úgy alakult, hogy a nyolc között már csak hárman lehetnek (annyian lesznek is szerintem, hiszen két csapat továbbjutása ugyebár törvényszerű, és a németeknek is győzelmet tippelek Nigéria ellen).
Vagyis kedden kiderül, hogy pusztán a sorsolásunk volt szerencsés, vagy ott a helyünk a világ legjobb nyolc (és Európa legjobb két-három!) válogatottja között.
A csoportunkban tapasztalt rapszodikus teljesítményekre jellemző, hogy Honduras, amelytől az első meccsen sima 3–0-s vereséget szenvedtünk, végül utolsó lett a csoportban, míg mi végeztünk az élen. A csehek, akik kedden várnak ránk (vagyis inkább mi rájuk, hiszen a csoportelsőség annyit azért ér, hogy nem kell elmozdulnunk Alexandriából), tavaly ugyancsak az elődöntőig jutottak az U19-es Európa-bajnokságon, amelynek ők voltak a házigazdái. Minket az olaszok, a cseheket a németek győzték le a döntőbe jutásért vívott meccsen.
Ha a felnőtt vb-k történetét nézzük, van miért visszavágnunk a cseheknek, az 1962-es chilei világbajnokság negyeddöntőjében ugyanis a visszaemlékezések szerint csak nagy bírói tévedések árán (Tichy Lajos meg nem adott szabályos gólja, a csehek lesgólja) verte ki a győzelemre is esélyesnek tartott, Albert Flórián, Sándor Károly, Grosics Gyula, Mészöly Kálmán nevével fémjelzett magyar válogatottat a későbbi ezüstérmes Csehszlovákia. Igaz, a tokiói olimpiai döntőben két év múlva mi nyertünk 2:1-re Bene Ferenc és Farkas János góljaival (míg a 62-es vb említet hősei még mind élnek, Farkas és Bene már nincs közöttünk).
A nagyoknál egyébként a csehek és a magyarok is két-két vb-ezüsttel büszkélkedhetnek, bár már a csehek 62-es sikerének is lassan ötven éve.
Végül két szót arról, hogy a Kisteleki István vezette MLSZ-elnökségnek pokoli szerencséje van. A válogatott ideig-óráig tartó sikerességét eredményező kedvező sorsolás, a Debreceni VSC BL-szereplése után most egy újabb magyar futballsiker adódott, amelyhez a szövetségnek jószerével semmi köze sincs, és amely mégis javítja a sportágban uralkodó hangulatot. Mert az kijelenthető, hogy ezen U20-as csapat tagjai, ha fejlődtek is az elmúlt években, azt biztosan nem az MLSZ jóvoltából tették, és a nem éppen peches vb-sorsoláshoz sincs köze a magyar szövetségnek. Mi több, súlyos károkat okozó, kaotikus döntések után veszélyes hazárdjátékba fogott a magyar futball vezérkara, amikor három héttel a világbajnokság kezdete előtt megint edzőt cserélt a korosztályos válogatott élén.
Mégis olybá tűnik, Kistelekiék 19-re újra 2-est húztak…
Szöllősi György
Hát, a meccshez megint nem sok közünk volt ugyebár.
Kérem, ne a balszerencsét okoljuk, mert a svédek győztes góljához nem kellett több szerencse, mint a mi egyenlítésünkhöz. És az sem igaz, amit sokaktól hallottam a Stadionban a lefújás után, miszerint ilyen csakis velünk, magyarokkal fordulhat elő. Ilyen, sőt ennél durvább is bárkivel előfordulhat a futballban, és most nem akarom a tavalyi Eb török–horvát negyeddöntőjét említeni, inkább csak a magyar válogatott finnországi 1–1-ét a 98-as vb kvalifikációs sorozatának utolsó csoportmeccsén. Ahhoz a pótselejtezőt érő gólhoz némiképp kevesebb közünk volt, mint a svédeknek a tegnapihoz.
Másrészt hogyan gondoltunk döntetlenre hozni egy olyan meccset, amelyen hat-nyolc percig játszottunk elfogadhatóan, s komplett tíz percekig nem jöttünk ki a térfelünkről? Amelyen valódi gólhelyzetünk alig akadt, míg az ellenfélnek fél tucat is volt (két gól, két kapufa, stb.). A selejtezősorozat korábbi állomásai alkalmával megfogalmazódott kérdések továbbra is helytállónak tűnnek, kiegészülve újabbakkal:
– Ha valóban a világbajnokságra szeretnénk kijutni, akkor hogyan lehetséges, hogy egy hazai vb-selejtezőre mindössze egy csatárt nevez a kapitány, s ő is a cserepadon ül?
– Milyen sportágat fejleszt a magyar válogatott kispadján folyamatosan tudálékosan jegyzetelő hajdani kosárlabdaedző, Jámbor László, akit az MLSZ fejlesztési igazgatójának neveznek?
– Miért Hajnal Tamás a válogatott 10-ese, s nem Gera Zoltán, s egyáltalán hogyan lehetnek egyszerre mindketten a pályán?
– Hogyan lehetséges másfél év közös munka után, hogy egy ilyen fontos meccsen a védelemben válogatott tapasztalattal alig rendelkező játékost kell szerepeltetnie a kapitánynak?
– Miként fordulhat elő, hogy Erwin Koeman a válogatottba utólag, vésztartalékként behívott védőt kénytelen a kezdőben szerepeltetni, aki ráadásul egy hete még csapat nélkül volt?
– Miért kellett meghosszabbítani a ciklus vége előtt a kapitány szerződését, jóllehet egyelőre egyetlen, előttünk rangsorolt együttest sem vertünk meg tétmeccsen?
– Normális dolog-e az, hogy a válogatott keretében négy kapus van, míg csatárból összesen három, akik közül az egyik az őt beválogató kapitány szerint „mentálisan alkalmatlan a svédek elleni meccsre”?
– Előfordulhat-e normális körülmények között, hogy a 42 ezer néző között nem jut hely Törőcsik Andrásnak, Nyilasi Tibornak, hogy a volt szövetségi kapitányoknak már nem jár a tiszteletjegy a válogatott meccsekre, pusztán azért (vagy mi másért?), mert a Románia, Svédország és Portugália ellen egymást követő három (feltehetően egyaránt vesztes) mérkőzésen így tudja maximalizálni a bevételét a telki építkezéssel önmagát alaposan túlvállaló szövetség?
És a sor még hosszan folytatható lenne… Buzánszky Jenő a lefújás után egy perccel azt kérdezte elképedve, hogyan lehetett Babos Gábort egyedül hagyni Zlatan Ibrahimoviccsal. Ő kérdezheti, mert 49 válogatott mérkőzésén talán ha háromszor volt vesztes védelem tagja (tétmeccsen egyszer, a vb-döntőben), és speciel a címvédő, későbbi vb-ezüstérmes svédek ellen 6:0-t ért el a válogatottal a helsinki olimpia elődöntőjében.
Hogy nem (csak) a keserűség és a rosszindulat mondatja velem a fentieket, arra fogadják el érvként azt is, hogy az egyik magyar játékos fogalmazott így a meccs után: „Ajándékpont lett volna…”
Megint akkor égett le csúnyán a válogatott, amikor végre azok is szurkoltak neki, akiket amúgy nem érdekli a foci. Most, amikor egy kereskedelmi tévé közvetítette a meccset, s minden korábbinál többen hitték el, hogy igen, ezúttal aztán tényleg nyerünk, akkor játszott megint annyira gyalázatosan a csapat, hogy sokak kedve ment el megint a magyar labdarúgástól.
Olyan barátoktól kaptam a csalódott, szitkozódó SMS-eket a lefújás után, akikről tudom, hogy nagyon régóta nem néztek végig egy teljes focimeccset, s most megint nagyon sokáig nem fognak. Hányszor, de hányszor eljátszotta már velünk az élet: apró sikerekkel, szerencsével eljutunk a nagy, sorsdöntő találkozóig, amelyen még minden lehet, hogy aztán ráébresszen bennünket arra, esélyünk sincs.
A mérkőzés előtti hangulat megint hasonlított a valódi, nagy összecsapások fílingjére. Sok gyereket hoztak ki most életében először a Puskás-stadionba, mondván, lássa csak, milyen az igazi futballmeccs. Hát ezért is annyira bosszantó az ilyen vereség. Nem is a vereség maga, hanem az, hogy nem láttuk harcolni, megszakadni, hőssé válni a magyar játékosokat. Mert az ilyesmi lehetséges akkor is, ha kikapunk. Tisztelet a kivételnek, persze. Babos Gáboron szerintem nem múlt semmi, Gyepes Gábor a védelem talán legjobbja volt, s persze Juhász Roland is úgy-ahogy hozta magát, amíg a pályán bírt maradni (érdekes párhuzam: megint le kellett jönnie sérülés miatt, mint legutóbb a svédek ellen a Stadionban, s talán akkor is, most is megakadályozhatta volna a mindent eldöntő gólt). Dzsudzsák Balázs küzdött, harcolt végig, rajta látszott a legkevésbé a labdarúgóinkra ilyen helyzetben oly jellemző bizonytalanság.
Emlékezeteset végül ő sem produkált, bár ő harcolta ki a tizenegyest, és nem sokon múlott, hogy az egyenlítésünk után győztes gólt rúgjon. Huszti Szabolcs legalább magabiztosan belőtte a büntetőt, de csatár ezúttal sem tudott lenni a nem létező csatárok helyett. Gera Zoltán pedig, aki eddig minden kapitánynál a válogatott legjobb játékosa volt, a Koeman-korszak legnagyobb áldozata. Szemmel láthatóan nem tartja őt annyira a holland, mint amennyit valójában ér, ezt az edző meccsek során át bizonyította, s most odajutottunk, hogy Zoli a jobbszélső helyén kínlódott egy egész mérkőzésen át, elszenvedve a svéd balbekk nyomasztó fizikai fölényét, míg a helyén a mégoly szimpatikus és képzett Hajnal Tamás szerepelt teljesen súlytalanul.
Ne haragudjanak, de az a véleményem, hogy ha százszor játszanánk a svédek ellen, talán akkor sem nyernénk, és ezt nem csak most hangoztatom, hanem így gondoltam már a meccs előtt is. Három kapitánnyal hat tétmérkőzést vívtunk ellenük az elmúlt években, s a Gellei Imrével Stockholmban elért, valóban bravúros 1–1 mellett most már öt vereség sorakozik a mérleg másik serpenyőjében. Lothar Matthäusnak és Erwin Koemannak mindössze két-két vereségre futotta, győzni pedig a hat találkozón egyszer sem sikerült, sőt vezetnie is csak a Gellei-csapatnak sikerült a svédek ellen. Majdnem az egész mérkőzésen – csak hát akkor is jött Ibra, aki akkor, 2002-ben még csak pontot mentett együttesének, azóta kétszer pedig győzelmet érő gólt lőtt az utolsó pillanatokban. Valljuk be – bármennyire is illik őt utálni –, hogy nagy király ez a bosnyák-horvát-svéd fiú (avagy „szerb-montgomery”, ahogyan Mészöly Kálmán egy élő tévéműsorban megjelölte Zlatan Ibrahimovic származását), aki Kubala László és Hriszto Sztoicskov után újabb nagy kelet-európai származású csatáregyénisége lehet a Barcelonának, nem számítva persze azt a hároméves időszakot, amíg Kubala mellett Czibor Zoltán és Kocsis Sándor is állandó és sikeres tagja volt a Barca támadósorának.
A svédek, akik ellen, lám, esélyünk sincs nyerni, jelenleg a „riválisok” közül a leggyengébbek a csoportban. Az eddigi eredmények alapján náluk némileg jobbak a dánok – akik nyertek már ebben a sorozatban Stockholmban és Lisszabonban is –, s a portugálok úgyszintén. Azok a portugálok, akik ellen nem nyert még párharcot magyar csapat. Talán az övék az egyetlen válogatott, amelyet még sohasem győztünk le. Velük még Puskásék és Alberték sem bírtak, pedig játszottak ellenük. Talán majd Dzsudzsákék? Talán. Reméljük.
Szöllősi György
Akkoriban, amikor igazi szurkoló lehettem volna, éppen véget ért a
magyar futballsikerek időszaka. Szepesi György MLSZ-elnöksége idején
ifi Eb-t nyertünk, UEFA-kupa-döntőben volt a Videoton, a
világranglistán a 3. helyen állt a válogatottunk, mégpedig legjobb
európaiként, Mezey Györgyöt pedig az év edzőjének választotta a World
Soccer. De ebből az egészből én már csak arra emlékszem, hogy megvertük
a brazilokat 3–0-ra a Stadionban („Itt a húsvét, itt a nyúl,
magyar–brazil 3–0!”), aztán kezdetét vette egy rémálom. Szovjet meccs,
jövő-menő szövetségi kapitányok, egyre kilátástalanabb válogatott,
arcpirító eredmények Jenei Imrétől Puskás Ferencen át Lothar Matthäusig
mindenkivel – lehetett itt bárki a kapitány, döntetlen
Liechtensteinben, vereség Izlandon, Máltán, 1–12 a jugoszlávok ellen,
vereség Moldovától, Észtországtól, és a sor hosszan folytatható
Rabotnicskivel, Vaduzzal, Rieddel, Dinamo Zagrebbel és másokkal. Abból
a generációból jövök, amelynek egyik tagja azzal az őszinte
életérzéssel érkezett a katonaság pszichikai alkalmassági vizsgálatára,
hogy 1986 ama forró napja óta nem tud magához térni és felszabadultan
mosolyogni, amióta válogatottunk Irapuatóban (őrület, hogy ezt a
helységnevet például már én sem fogom soha elfelejteni) 6–0-s,
váratlan, tragikus vereséget szenvedett a Szovjetuniótól. Hülye vicc
így megúszni a hadsereget, de bejött, és nem is volt teljesen kamu.
Akkor
voltunk a leglelkesebbek, amikor a magyar foci minden addiginál
reménytelenebbül szétesett, napról napra kilátástalanabb lett, mi pedig
(nem voltunk már sokan) nap mint nap megvettük a Sportot, és
leírhatatlan éhséget éreztünk egy-egy válogatott meccs beharangozójának
olvasásakor; mindenáron azt akartuk – és tudtuk – kiolvasni a sorok
közül, hogy na most, na, most aztán tényleg, az nem lehet, hogy most
sem…
De lehetett, újra és újra lehetett, és másnap álmosan,
szomorúan, megalázva kellett megint iskolába menni, ahol a sok okos már
nevetve mondta: azt hitted, hogy nyerhetnek ezek a szerencsétlenek? Mit
akarsz ezzel a szánalmas magyar focival?... Igen, azt hittem, hogy
nyerhetnek, és igen, én megint úgy láttam, hogy igenis szépen
játszottunk, csak nem volt szerencsénk annál a kapufánál, meg túl korán
kaptuk a gólt, és sok volt a sérült, stb., stb.
Addig-addig
hittünk és bíztunk, addig kergettünk egy illúziót, míg kezdtünk magunk
is belefásulni. Végül oda jutottunk, hogy valódi, nagy futballsikernek
éltük meg Puhl Sándor vébédöntőjét, jobb híján egy bíró lett a mi
futballsztárunk. Nem valamelyik csapatnak, hanem neki, Sanyinak
indultam szurkolni Münchenbe, a ’97-es BL-döntőre…
Majd ha Eb-t
rendezünk! – gondoltuk, akkor kénytelenek leszünk jó válogatottat
csinálni. Nem rendeztünk Eb-t, sőt az első, sikerrel kecsegtető
pályázattól tíz év alatt eljutottunk odáig, hogy 0, azaz nulla
szavazatot kapott az UEFA végrehajtó bizottságában a magyar kandidálás,
s közben még csak egy stadiont sem építettünk (az első két pályázatban
még lelkesen dolgoztam, a harmadikon már csak mosolyogni tudtam).
Pedig
hányszor, de hányszor hittük el, hogy most aztán sikerülhet! Nevessenek
ki, de amikor 4–2-re nyertünk Írországban, barátságos meccsen, akkor
egy haverommal a Váci utcában rohangáltunk magyar zászlóval ünnepelve,
mert azt hittük, él még a régi hagyomány: nagy győzelmek után
összegyűlni és énekelve végigvonulni a Belvároson. Hülyének néztek
minket, ahogy két év múlva is, amikor a Fradi Grasshoppers ellen
aratott győzelme után pezsgővel rohantunk a Ferenciek terére
csatlakozni a népünnepélyhez, amely csak a mi képzeletünkben létezett,
mert néhány fáradt csövesen kívül senki sem tartózkodott az
aluljáróban… (a Fradi aztán máig európai rekordnak számító kapott
gólmennyiséggel, további győzelem nélkül búcsúzott a csoportkör
végén). Hittünk Verebes József lehengerlő stílusának is, hiába verték
hülyére a Mágus válogatottját, akármerre is indult Európában…
Amikor
Kovács úr ingerülten taszigál Újpesten, hogy miket is írok drága
csapatának bukaresti vergődéséről, és Szima úr udvariasan számon kéri,
hogy miért gondolom és írom a klubját rosszabbnak a Real Madridnál,
akkor tudniok kell azt is, hogy harmadmagammal teljesen ismeretlen
nyaralókba és vállalati üdülőkbe csöngettem be én is ’93 nyarán, hátha
valahol megengedik néznünk az Izland-Magyarország tét nélküli
vb-selejtezőt, amelyet amúgy szánalmas módon elvesztettünk; tudniuk
kell arról is, hogy egy csónak ellopásával tudtunk kilógni a
cserkésztáborból éjszakánként, hogy parti házak ablakain kiszűrődő
fényekből a tévében zajló vb-meccs eredményére következtessünk; nem
baj, ha megtudják, hogy elsős gimnazistaként nyilvános fülkéből
hívogattuk Détári Lajost, Petry Zsoltot, Jenei Imrét a válogatott
szállásán, a Hotel Olimpiában, meg az MLSZ-ben, hogy mondjanak valamit
a másnapi esélyekről („Gyerekek, aludni kellene már…”), nem baj, ha
tudomással bírnak arról is, hogy apámmal levelet írattam az
igazgatónak, hogy „Kérem fiamat a második óra után elengedni Zsiborás
Gábor temetésére”…; továbbá közlöm azt is, hogy amikor Détári Lajos a
Ferencvároshoz szerződött, az olyan sokkolóan csodálatos érzés volt,
hogy onnantól minden edzőmeccsre, edzésre menni kellett, s persze ezek
Varga Zoltán érkezésekor is kötelező programnak számítottak… Ezek talán
szánni való ostobaságok, semmint hőstettek, ám azt talán bizonyítják,
hogy lelkesedtünk úgy a fociért, mint a mai klubtulajdonosaink, a
drukkerlét természetes abszurditásai, de a lelkes és minden szurkolónál
szurkolóbb tulajdonosoknak mondom: tökéletesen értem és értjük sok
tízezren az érzéseiket. Bár annak idején nem volt sok kockáztatni
valónk, azt a keveset mind odaadtuk volna egy kis magyar
futballsikerért, és sok szurkoló van ezzel ugyanígy.
Öröm és
siker helyett azonban mindig a csalódás jött, a káröröm, a
kiábrándulás, a fájó pofonok. Egy idő után az történt, ami ilyenkor
törvényszerű: már semmiben sem tudtunk hinni. És igazunk lett! Nem
lehetett olyan alacsony elvárásokat támasztani a magyar foci iránt,
amelyeket ne tudott volna alulmúlni. De a kísértések nem maradtak el.
Majd a Bozsik-program! (lassan egy generáció nő fel azóta, hogy
megszüntették, mielőtt igazán elkezdődött volna); Majd Lothar!; Majd a
Dunaferr!; Majd Demján Sándor!; Majd Gyárfás Tamás!; Majd a Kovács
Attila!; Majd az olimpiai csapat!; Majd az MTK!... Emlékeznek? Megannyi
pocsék, ócska becsapás, miközben egyre mélyebbre csúsztunk a mocsárba.
Pofonok, pofonok, futószalagon immár több mint két évtizede, alig érezhető simogatásokkal tizenöt évenként egyszer.
„A
magyar futball legfontosabb meccse az elmúlt tizenöt évben” – mondtuk
az UEFA embereinek hétfőn, a meccsrendezést előkészítő, első
értekezleten.
Csodálkoztak, hiszen ez csupán a rájátszás a
BL-be jutásért. Pedig bizony, másfél évtizede nem jártunk ilyen közel a
csoportkörhöz. Nekünk ez a siker, higgyék csak el… Illetve az lenne, ha
bejutnánk…
Na, talán most!
Ezt mondjuk megint. Legutóbb
egy gyönyörű rigai estén mondtuk, hogy na, ha holnap nyerünk…. Nincs
már meg, amit akkor Gellei Imre kérésére összeírtam a témáról, a
játékosok felkészítésének segítésére, arról, hogy ne utólag
sajnálkozzanak az újabb elszalasztott nagy lehetőségen, hanem tessék
itt és most megverni a letteket. Ha nyertünk volna, továbbjutottunk
volna az Eb-selejtezőcsoportból, ezen az egy mérkőzésen múlott, ám
végül a lettek voltak ott Portugáliában, nekünk pedig maradt megint az
önsajnálat. Pedig akkor szinte biztos voltam a sikerben. Nem csak én,
mindenki, s ha megpedzettem volna, hogy na, na, még nem nyertük meg a
meccset, talán engem mondanak kishitűnek.
Mit mondjunk akkor
most? Most, amikor már a győzelem sem kell, elég az iksz, és itthon
játszunk, az utóbbi évek alighanem leglelkesebb magyar közönsége előtt,
amely mindennél többre értékeli a Debrecen eddigi menetelését, s a
szófiai bátor, győzelemre törő és győzelmet eredményező játékot, azt,
hogy az öt kupameccsén a Loki eddig egyszer sem állt kiesésre, egyetlen
percig sem! Most, amikor tényleg az van a levegőben: ennek meg kell
lennie, ezt a Loki be fogja húzni!
Talán nem mindenki tudja, de
ma már a rájátszás meccseit is az UEFA rendezi, történjék bármi, a
Bajnokok Ligája megérkezett a Puskás-stadionba. A díszlet, a
lebonyolítási rend, minden a BL-nek megfelelő. Tucatnyi UEFA-s
szakember dolgozik a Stadionban vasárnap óta azért, hogy kedd este
minden rendben legyen, a BL megszokott színvonalán. A sorozat tizenhét
éve megy, s Európa egyik legnagyobb hagyományú arénájában most lesz
először BL-meccs. De lesz, s ez már maga a csoda, s a tét most az, hogy
lesz-e további három.
Nem tudom, mi volt a levegőben tegnap este
az edzés idején, de valamiért Jorn Holmark, az UEFA helyszíni
sajtófőnöke, majd Németh Ferenc stadionigazgató is úgy érezte, hogy
muszáj rögtönzött beszédet tartva néhány szót szólnia a tréning után a
Loki játékosaihoz, és meghatottan sok sikert kívánni a fiúknak.
Amikor
Bodnár Lacit megöleltem, ígéretét vettem, hogy továbbjutás esetén
elmondja a sajtónak a titkát, a szófiai káprázatos bombagól titkát,
amit nekem már elárult…
Bodnár már játszott a BL-ben, a Dinamo
Kijev színeiben az Old Traffordon is fellépett, mégis, mégis, ez a
debreceni BL-szereplés egészen más lenne a mátészalkai illetőségű
fiúnak. Szilágyi Sándor, a debreceniek igazgatója jó párszor volt Puhl
Sándor partjelzője a Bajnokok Ligájában a sorozat első éveiben, de
szerintem az összes nemzetközi meccsét odaadná ezért az egy győzelemért
(egy csúnya góllal egy nullra szeretne nyerni, mint tegnap megtudtam
tőle). És Képíró János, aki már az NB II-ből feljutó DVSC kezdeti
sikereit is átélte, most biztonsági igazgatóként a Puskás-stadion
teljes biztosítását gyakorolja és UEFA-meetingeken ül naponta, nos ő is
azok közé tartozik, akiknek mindene a Loki, s akiket családtagként
fogad el szurkoló, játékos és ellenfél egyaránt. Leandro tagnap
elmondta, hogy neki megadatott játszani a Libertadores-kupa
elődöntőjében, ami BL-feeling Dél-Amerikában, de ha most bejut a csapat
a csoportkörbe, az lesz élete legnagyobb sikere. Neki, az immár magyar
állampolgár brazilnak, aki már debreceni is lett… Egy Pro
Urbe-díj-várományos debreceni, aki ma a Loki csapatkapitánya lesz a
pályán… És persze gondoljuk csak el, milyen izgalmas most Szima Gábor
élete: a szerencsejáték-iparban is érdekelt tulajdonos számára ma este
kétmilliárdot dobhat a gép… Persze nem igazságos így beszélni, hiszen
nem lutriról, hanem sokéves építkezésről van szó. Megannyi erőfeszítés
és áldozat most gyümölcsözhet.
Szép és jó dolog az
Európa-ligában szerepelni, de most, tizennégy év után, a BL kapujában
megint mindenki azt mondja: most, igen, most, sikerülnie kell!
Hajdú
B. István évek óta a Bajnokok Ligája magyar hangja, de Koplárovics Béla
góljánál több magyar futballsiker neki sem jutott. A rutinos és
népszerű sportriporter ki tudja, hányadszor indult tegnap a BL
szokásos, meccsnap előtti sajtótájékoztatójára; ugyanaz a szisztéma,
ugyanaz a háttérfal, ugyanazok a közhelyes kérdések és válaszok, mégis
mennyire más volt ez a „press conference” a Puskás-stadion
Iharos-termében… És mennyire más lenne Pista és a televíziónézők
élménye a ma esti magyar továbbjutással az összes eddigi közvetítéshez
képest…
A hányatott gyerekkor után talán érthetően kérdezzük
félve: most akkor lelkesedjünk, vagy féljünk, hogy a magyar foci megint
tréfát űz velünk?
Lelkesedjünk, természetesen.
A
jegyeladás mindig jó értékmérő. Olyanra, hogy a meccs előtti napon
szinte az összes (32 ezer) jegy elkeljen, nem is tudom, mikor volt
utoljára példa Magyarországon, talán tényleg csak a Fradi BL-szereplése
idején. Hajrá, Loki, most végre sikerülni fog! Kiverjük a Levszki
Szófiát, és a csütörtöki, monacói sorsoláson a világ legjobb csapatai
között egy golyóban ott lesz a Debreceni VSC neve is. Aztán jöhetnek
ezek a csapatok sorban, a Puskásba. De azok nem megalázó gálameccsek
lesznek ám Realnak, Milannak, Arsenalnak, hanem „véres” tétmeccsek egy
bármire képes Debrecen ellen!
Mert megérdemeljük. Mert megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt, immár a futballban is.
Újra
hiszünk, és az dübörög majd kedd este debreceniek és nem debreceniek
szájából egyaránt elképesztő hangerővel a sokat látott tribünökön, hogy
HAJ-RÁ, LOKI!
Mielőtt viszolygásom okait felsorolom, véssük kőbe: elmondhatatlanul jó, hogy az autóversenyző gyors és mindenben szakszerű ellátást kapott Magyarországon, hogy megfelelő kórházba, kitűnő orvosok kezébe került, és hogy a körülményekhez képest szerencséje is volt. Természetesen nem sajnálom tőle a kiemelt figyelmet, a hibátlan körülményeket. Éppen ellenkezőleg: ilyet kívánnék mindenkinek, aki hasonló helyzetbe kerül. No, ezzel van itt a baj.
Mert a jópofizás közepette azt elfelejtette megkérdezni a riporter, hogy vajon egy átlagos magyar állampolgár hasonló hatású balesettel esélyes lett volna-e hasonló ellátásra? Aligha. Nem az a baj, hogy létrehozták ezt az elitkórházat a vezető elvtársak, jószerével saját maguk meg a VIP-k részére, hanem azzal, hogy ezzel egyidejűleg a hasonló szintű ellátásból az ország ki van zárva, és a minap is azzal fogadták a baleseti intézetben a háztartási balesetben megsérült ismerősömet, hogy nincsen géz, s ha lenne, akkor sem lenne olló, amivel elvágják (ha meg mégis, lassan már orvos és ápoló sem marad az országban...). Nem ragozom, mert ezeket a rettentő történeteket mindenki ismeri, aki kénytelen volt mostanában kapcsolatba kerülni a magyar kórházakkal, de eközben a Massa-ügy kapcsán hovatovább olyan üzeneteket próbáltak eladni nekünk és a külföldnek, hogy lám, lám, a magyar egészségügy világszínvonalú, minden a legnagyobb rendben.
És akkor ezen a ponton nem pártpolitizálni kezdek, hanem egy idevágó sporttörténetet hadd osszak meg önökkel. Egy magyar–svéd futballmeccsen történt pár éve (most is vb-selejtező következik a svédekkel a Puskás Stadionban), hogy bizonyos Zlatan Ibrahimovic fejbe rúgta Juhász Rolandot, akit le kellett cserélni, és agyrázkódás gyanúját állapították meg nála a helyszínen, amely – bizonyos szövődmények a plusz sérülések esetén – igen veszélyes is lehet, azonnali kivizsgálást igényel. A jelenlévő mentő és a válogatott orvosa is úgy ítélte meg, hogy rájuk a helyszínen nagyobb szükség van, és minthogy az MLSZ-nek sem volt humánkapacitása arra nézve, hogy a magyar futball egyik legnagyobb értékének számító Juhász Rolandot valaki elkísérje a kórházba, a meccsen jelenlévő barátnőjét és barátját kérték meg arra, ugyan vinnék már el Rolit a Fiumei útra. Magam onnantól váltam szem és fültanúvá, hogy a játékos ügynöke hívott külföldről, mondván, hallotta, mi történt, és Juhász most ott üldögél a váróban, válogatott melegítőben, és tanácstalanul várakozik, félig kábán a sérüléstől. Meccs közben autóba ültem, hogy ha lehet, próbáljak segíteni, de sok esélyem nem volt, mert először mindenáron TAJ-kártyát akartak kérni Rolandtól (vajon Massától is kérték Szilvásy úrék?...), aki egyenesen a pályáról érkezett (a kórház portásai a tévében még nézték a meccset), majd egyórányi várakozás után kiderült, hogy a vizsgálathoz szükséges készülékkel nem is rendelkezik az intézet, menjünk inkább a Péterffy Sándor utcába...
Talán még ma is ott ülnénk ebben a döbbenetes állapotúra rohadt kórházban, a kocsmai verekedések és családi drámák félig-meddig részeg áldozatai között (félreértés ne essék, az ő ellátásuk is elsődleges kötelesség!), ha az ügyeletes orvos, egy iskolatársam a piaristáktól, fel nem ismeri a válogatott futballistát. Szerencsére nem volt komoly a sérülés, de ha komoly lett volna, akkor is ezt az utat kellett volna végigjárnia Juhásznak. Azt látjuk, hogy a magyar válogatott futballistának (aki ugyanúgy biztosított rendezvényen, kiemelt sporteseményen, válogatott meccsen sérült meg) milyen ellátás jár a világhírű brazil autóversenyzőhöz képest, és vajon milyen jár annak, aki nem válogatott, csak mondjuk megyei másodosztályú játékos?...
Nagyon jó, hogy Felipe Massát úgy láttuk el, ahogy, de milyen szép lenne, ha ez a bánásmód nem csak külföldi sztársportolóknak járna Budapesten.
